ÖT AKADÁLY 

(N.FEJEZET)
 

1 hét telt el a történt események óta. A feljáró ajtaja azóta zárva, ahogy a csapóajtó is. Szépen lassan uralomba veszi az egész padlást. Sosem szabadulok meg tőle...
Ráadásul színét sem látni azóta.
”Abigel Cowy” ha valóban így hívják. - ’Ki érti ezt?’
Továbbra sem hagy aludni, amióta megtörtént...
Folyamatosan pakolászik odafent. Egész álló nap...és éjjel a legaktívabb!
Mit művelhet ott?
Mindezt egy átkozott üdítőért...

És akkor megszólal a zene.
Hallom ahogy ugrál örömében...
Fantasztikus...
Nem...
Nem!
Na jó...ebből elegem van.
Nézzük meg még egyszer.
Ha továbbra sincs változás, kénytelen leszek bekeményíteni.
Belebújok a papucsomba és felveszem a köntösöm.
A szobám a folyosóra nyílik. Szemben a konyha, a bejárati ajtó közvetlen az enyém mellett.
  - Hát téged is látni? - édesanyám
    Jó idő van odakint, kinyithatnád az ablakodat. Ha ilyen idő van nyugodtan kinyithatod.
    Reggel is, amint felkelsz     nyisd csak ki, legalább egy pár percre.
    Kitalálhatnád mit főzzek a hétvégén...
    Ha már kimész hozhatnál fel tejet!
Kilépek az ajtón és gyorsan becsukom magam után.
’Jót beszélgettünk, anya.’
Megkerülöm a ház oldalát, az udvar belső része felé.
Vastag felhőréteg borítja az eget. Természetellenesen szűri meg a nap korai sugarait. Egységes, álomszerű, szükre fényelés.
Fagyott fű. A köntös alá beférkőző hideg. Mozart. És...
Abigel Cowy a háztetőn.
A hullámtetőn üldögélt a feljáró felett. - ’Csak így?’
Ott szutyakolt a félhomályban. - ’Hát a pofám leszakad...’
  - Andy. – szól le nekem
  - Látogató. – csöndesen magam elé
Nagyot szippantott...nem siette el a választ.
  - Tudod a nevem, miért nem használod?
Felkelt és felém jött. Kissé ringatta magát... Majd meggondolatlanul lelépett a tetőről.
Pontosan az orrom előtt csapódott földnek.
Felém görnyedt, de meg se rezdültem.
’Fúria’
  - Csak nem zavar az öreg Amadeus?
’Te zavarsz.’
Megpördült és elpöckölte a csikket.
Simán kinyitotta az ajtót. Pedig mintha zárva lett volna...
A lépcsőről fordult vissza.
  - Na mi lesz? Nem vagy kíváncsi, mit csináltam odafent?
Azzal fellépkedett. Nyitva hagyta maga mögött a feljárót. Beengedett.
’Milyen rendes. Ugye?’
Kis hezitálás után én is követem.
’Régi jó padlásom, mit tettek veled?’
Eddig minden rendezett sorokban állt. A fúria egyedi „rendet” teremtett.
Leterített egy régi szőnyeget, és telezsúfolta az egészet, mindenféle ülőalkalmatossággal...
Karácsonyi égősorok, babzsákfotel, női ruhák, kispárnák...
A tarka-barka színek között egy fakó, vörös kanapé uralkodott. Elképzelem, ahogy ott heverészik a műve közepén...
Dohányzóasztal, írógép, akusztikus gitár, minitévé...
A zene egy lemezjátszóból szólt a sarokban. Mozart G moll szimfóniája bűnről, szenvedélyről és felsőbbrendűségről... - ’Teli találat.’ – gondoltam - Dicséretes lemezgyűjtemény sorakozott mögötte, úgy sejtem hasonlókból.
Ha nekiáll havazni, az egész el fog ázni. Télen ezzel számolni kell.
  - Hogy tetszik? - kérdezte
’Klubhelyiséget csinált a búvóhelyemből...’
  - Foglalj helyet.
’Megengedi?’
Egy fotelbe irányított, ami bár az enyém volt, a párnák huzatát lecserélte. Élénk vörös színben virított.
De nem fogadtam el. Csak neki támaszkodtam a kémény falának, és ölbe tett kézzel vártam, hogy folytassa.
  - Biztosan vannak kérdéseid, szóval itt az alkalom hogy feltedd őket.
Szépen helyet foglalt velem szemben.
  - Korábban, a metrón. Andynek hívtál.
    Miért?
  - Hogy hívnálak ha még a nevedet sem bírod kinyögni?
  - A nevem Frank.
  - Mindegy, nekem továbbra is Andy maradsz.
  - ?
Sóhajtott az értetlenségemen. Majd előhúzott egy táblát valahonnan, és erővel felállította mellénk. Az a kisméretű volt állvánnyal, még a szüleink használtak ilyet. - Szóval:

F R A N K

  - Igaz?
Letörölte az F-et, az R-t és a K-t.
  - Így már, An...

A N + D Y = A N D Y

  - Ez ilyen egyszerű...
Pont úgy hangzott, mintha ebben a szent pillanatban találta volna ki. Valószínűleg mert így volt.
Nekem dobta a krétát, majd lehuppant a kanapéra.
  - Andy.
  - Andy vagy. Mert az sokkal vidámabb.
’Szépen eldöntötte...’
  - Nem gondolod, hogy bocsánatkéréssel tartozol? – vontam kérdőre
  - Ugyan miért?
  - Azért mert kiszolgáltatott helyzetbe hoztál? Amiért köveket hajigáltál az ablakomnak késő
    éjszaka? Amiért kicsaltál az esőbe? Vagy amiért megütöttél?
    Nem is tudom...
  - Nyugalom...
    Hiszen én plüssállatokkal dobáltam az ablakodat. De csak azokkal, akiket nem szeretek.
    (azért utána megpuszilgattam őket)
  - Egyébként hálás is lehetnél, hogy valaki törődik veled.
    Nem fogok ezért bocsánatot kérni.
’Mintha nem is hallaná, amit mondok...’
  - ...szóval ez volt a táskában?
  - Igen...?
  - Egy plüssökkel megpakolt hátizsák és fekete bőrszerelés. Nem tartod ezt
    ellentmondásosnak?
  - Mert? Különben mivel dobáltam volna meg az ablakod te buta? Nem értelek...
’Ha ilyen egyértelmű, miért csak most mondja?’
  - Elmondanád végre, hogy mégis ki a fene vagy?
  - Hihi, fene vagyok...
    Mégpedig az a fene, aki a bizalmasod lesz. Vagy máris elfelejtetted?
  - Ennél több magyarázatra ne is számítsak?
  - Hát – a hasára fordult, és elvigyorodott
    Én vagyok a képzeletbeli barátod boo~
    Hehehehe...
  - Remek.
Eltereltem a tekintetem róla...
De azért meg kell hagyni, nem olyan lehetetlen.
Szilveszter este történhetett valami...
Végül az lett belőlem, amit már régóta jósolnak az orvosok...

- Lelet –

SZED-E VALAMILYEN GYÓGYSZERT: nem
FEJSÉRÜLÉS, ESZMÉLETVESZTÉS: nem
GYÓGYSZERZÉKENYSÉG: nem
ELŐZŐ BETEGSÉGE: nem
MŰTÉT: nem
ALKOHOL: nem
NIKOTIN: nem
KOFFEIN: nem
DROG: nem
EGYÉB /MUNKA, ÉTKEZÉS, JÁTÉKSZENVEDÉLY: nem
ÉLET: nem

STATUS: TISZTA TUDATÚ, ORIENTÁLT, FIGYELEM FELKELTHETŐ, TERELHETŐ, RÖGZÍTHETŐ.
FELFOGÁSA LASSULT, EMLÉKEZÉS MEGTARTOTT, GONDOLKODÁS LASSULT, DOXASMA NEM EXPROLÁLHATÓ, HANGULATA DEPRIMÁLT, NINCS ÉRZÉKCSALÓDÁS.

DIAGNÓZIS: Szorongó (elkerülő, averziv) személyiségzavar

- Lelet –

  - Induljunk.
  - ?
  - Elmegyünk Ulikára, mondtam nem? Beszélgetni közben is lehet.
    Unatkozom. Te komolyan inkább itt henyélnél? Vagy...
    Szívesebben ütnéd a falat?
’Hogy?’
  - Láttam a nyomokat. Bizony. Bőven volt időm körülnézni. Feljössz ide, és nekivágod az ökleidet
    az érdes falának.
’Mit tudsz te?’
  - Összevérzed magad...
’Semmit se tudsz rólam!’
  - Szándékosan fájdalmat okozol magadnak, hogy azok a sebek ne fájjanak annyira.
Nem szólok többé. Úgy tűnik ez nem törődik semmivel. Sosem válaszol rendesen. Nem tisztel. Hogy képes így semmibe venni?
Elönt a szorongás.
Csak azt akarom, hogy véget érjen. Tűnjön el örökre. Nem akarom ezt. Sem őt sem senki mást. Mindenki hagyjon békén, egyedül, szenvedni, eltűnni...
  - Megint elkomolyodtál...
    Nem szólsz...
'Nem nézek rá.'
  - Andy...kérlek...
Közelebb lépett, és lehúzta a kesztyűit.
Olyan közel hajolt, hogy éreztem ahogy kifújja a meleg levegőt.
A arcomba nyomta a kezét:
  - Látod?
Még látszottak a sebek a karcsú ujjai tetején. Finom női kéz. Jól elbántak vele.
  - Én megértelek téged.
    De ez nem megoldás...
Sóhajtva fordul el tőlem.
Elszomorítottam.
Komótosan indult lefelé azon a valamin, ami nem lépcső volt, de nem is létra.
Nem nézett hátra, csak úgy mondta maga elé:
  - Ha nem jössz, örökre felzárlak ide...

Kék fénybe borult minden. Éjszakai világítás.
A jármű belseje émelyítő műanyag szagot árasztott magából.
Ő ült az ablak mellett. Nem volt nagy tömeg, kényelmesen el lehetett férni, zavartalanul.
Valahogy sikerült feloldania bennem a görcsöt.
Meséltem neki az álmaimról.

Álmomban minden olyan más...
Ott megkönnyebbülök.
Hihetetlenül ügyes vagyok.
Eszes, elbűvölő...
Mosolyt tudok csalni az arcokra a szememmel.
Az emberek erőlködés nélkül is megértik, amit mondani akarok.
Örömöt okozok, ha akarok.
Ott, semmi sem lehetetlen számomra.

A beszélgetés egy pontján aztán, célozgatni kezdett valamire, és egyre a fehér műanyag burkolatomat bámulta.
  - Tudni akarod mi van alatta?
  - Majd megveszek a kíváncsiságtól.
  - Ha ennyire szeretnéd elmondhatom. Nem érdemes ezen agyalnod, mert nincs semmi a maszk
    alatt.
  - Igen? Akkor nincs mit rejtegetned. Mármint ha nem egy olyan összeroncsolódott arc van
    alatta mint Mason Vergeré, mégis miért tennéd?
  - Nem rejtegetem. Ez itt – mutattam rá - az én arcom.
  - Nem érdekes, nem kell megmutatnod.
Passzív agresszió...női szokás.
  - Kérlek értsd meg. Úgy érzem, ha megválnék tőle, akkor...valahogy...elveszítem a önmagam.
  - És...akkor...mégis...mi...történne? – gúnyolódott
  - Nem szabadna...
  - Szabadna vagy nem szabadna, megtettem és újra meg fogom tenni, ha egyszer hülyeségeket
    beszélsz.
    Az a te arcod. Az álarc alatt. Hozzád tartozik. Sminkelheted magad, de lényegében nem
    változik. A tiéd. A személyiséged része. Ami az arcodon megjelenik, az a te valódi éned.
  - Nekem nincs valódi énem.
  - Csak szeretnéd ha nem lenne! Mert félsz...
    Mi történne ha valaki tényleg kritizálna téged?
    Talán valami igazán rosszul esne, és nem mondhatnád rá:
    „Áh, ez nem én vagyok!”
    Kénytelen lennél felelősséget vállalni magadért...Jaj ne!
    Természetes önbizalommal, hogy tiszteljenek érte.
    Csak akkor tudnak az emberek valahova rakni a fejben és csak így, kapcsolódhat a két
    én...De te erre képtelen vagy...
    Sosem lesz belőled igazi ember, ha így gondolkodsz.
  - A-
  - NEM! Csak fogd be!
’...’ - nem szólok
  - Látod milyen gyenge jellem vagy?
A szemére tolta a sapkát, és összehúzta magán a kabátot. Elfordult és nekidőlt a busz ablakának.

1 óra telik el közben. Csak aztán vagyok képes válaszolni.
  - „Nem vagyok...nem vagyok rosszabb az állatnál.
    Hát nem lenne...? Nem lenne jogom...
    Élni?” – idézet az Oldboyból
Ha rosszul áll a szénám, mindig ezekhez nyúlok. Tökéletes replika. De mindhiába... rég elaludt.
Senkit sem érdekel már.
Akkor megint furcsa gondolataim támadnak...
Újra feltárom legféltettebb titkomat.
Olyan hideg...
Elhomályosodik a kép... Minden úgy lelassul. Az összes utas engem figyel. Nem látni a szemüket és... még a sofőr is! A tükrön keresztül egyenesen a rám bámul! Kavarog a gyomrom. Valami nincs rendben ezzel...
Abigel elaludt.
Őt nézem. Ahogy szunyókál. Olyan hangokat ad ki magából, mint egy édes kisbaba.
Milyen békés...
’Nem félek tőled.’ – jelentem ki magamban
Majd a helyére teszem az arcot, és próbálok lehiggadni.

A szája sarka parányit rezdül...