ÖT AKADÁLY
(K.FEJEZET)
Az utcalámpák narancsos fénye világított. A délutáni csapadék vize még gyöngyözött az utakon. Kellemesen hűvös volt a levegő, a környező fák leveleit épp csak mozgatta valami.
Amikor odaértünk a házuk elé, megkérte hogy várjak a kapuban. Majd könnyeden végig suhant a sima köveken. Felpattant a verandára és már el is tűnt a dupla ajtó mögött.
De hamar visszatért. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben.
Hevesen csapta be a szúnyogháló ajtaját.
- Menjünk!
- Mi történt?
- Ez nem a legmegfelelőbb pillanat. Nem baj ha most nem megyünk bele? Hoztam neked valamit.
Erre büszkén előhúzta a háta mögül. Nem hittem a szememnek.
- Sosem használtam, piszkálta a lábamat. Megmaradtam a kétsoros modellnél. De ez jobban is
áll. – mutatta a lábán
- E...Ez az enyém? – dadogtam
- Persze – és egészen kivirult
Amikor azt mesélted, hogy álmodban folyton korcsolyák vannak a lábadon...és csak úgy suhansz a sorok között, rögtön eszembe jutott.
- Igazán rendes tőled...de kétlem, hogy felfér a lábamra...
- Bízz bennem, rád fog menni.
Nem csak rám jött, olyan volt mintha direkt nekem készült volna. Fel sem keltem a járda szegélyről, de máris úgy éreztem magam mint álmomban. Mintha képes lennék egyetlen szárnycsapással felröppenni onnan és magasan szállni az szélben, pillanatok alatt köddé válni a földi halandók számára.
- Ab... – kezdtem volna, de a szám széle rakoncátlanul felfelé kezdett görbülni...
Még egyszer:
- Abigel, lehetetlen hogy ez a te korid volt. Kétszer akkora a lábam...
- Jézusom...nem engedhetnéd el magad legalább egy fél percre? Mit számít ez? – felém
nyújtotta a kezét
Nem kell mindent túl gondolni.
Tudtam ha megragadom azt a finom anyagba bújtatott kicsiny mancsát, egy olyan világba ránt be vele, amit a legmerészebb álmaimban sem tudnék elképzelni.
- Csak bámulsz rám, mi van veled?
- Jah...bocsi...csak tudod...a belső monológ...
- Óh...folytasd csak nyugodtan...
Táttárá...események tömkelege vezetett engem ehhez a szent pillanathoz. Mind-mind olyan élmény, amit a korábbi életemben soha nem tapasztalhattam. Ez a lány kiszakított engem a valóságból.
Felsegített és én nekilendültem. A jelenet lassított felvételben zajlott a szemeim előtt. Kishíján elgázoltam szegényként...De ne! Elzúgtam mellette és máris érezhettem azt a kifinomult szabadságot.
Ahogy egyre hajtottam magam, minden lökéssel biztosabban tettem a lábamat a másik után.
- Mutatok neked egy helyet.
- Mifélét?
- Valami élőt.
Erre lefékeztem előtte. Pontosan ezeket a szavakat akartam hallani.
„Elképesztő mennyire pontosan belelát a gondolataimba.”
A vállaira tettem a kezem, és hálásan tekintettem rá.
- Köszönöm, Abby.
- Szívesen, Andy.
Plinny Ulica élénk kicsi város volt. Tele emberekkel, akik még ilyenkor is csak úgy nyüzsögtek az utcákon. Félelmetes sebességgel kerülgettük őket. A sima járda szépen hajtotta a kerekeket. Sosem akadtunk el, senkinek sem mentünk neki. Mintha csak szellemekként suhantunk volna végig rajtuk.
Kilómétereket tettünk meg fáradság nélkül. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, egyszerűen éleztük a sebességet.
Aztán egy ponton vége lett az útnak. Nem fogta többé lábunkat a talaj. Zuhanni kezdtünk.
Csak kapálóztam a levegőben össze-vissza. Rémülten tekintettem rá, ő széles mosollyal nézett vissza.
Azt kiáltotta: - LAZÍTS! – ”minden rendben van”
Azért hogy válaszolhassak neki, egy percre felhagytam a halálsikollyal, ami kissé nőiesen hangzott így késő éjszaka, kialvatlanul, csupán pár perccel a halálom előtt. Egy csöppet sem voltam higgadt...Nem. Minél jobban élvezte a mellettem repülő lány a szabadestést, én annál nyugtalanabb lettem.
Olyan érzésem támadt, mintha direkt a vesztemet akarná. Csak a legújabb áldozata vagyok, akit kedvességgel csábított. Egy közveszélyes pszichopata, aki hülyét csinált bedőltem! Ha jobban megfigyelem már látom is rajta. Sőt! Mindig is ott volt, a szeme sarkában, az arca rándulásában, az elemi gonoszság! Ennek rég elment az esze!
- TÚL SOKAT AGGÓDSZ! – hangzott a felverődő dzseki és a fülemet verdeső szél hangja mögül
- MI?!
A fagyos aszfaltnak csattan a koponyám. Rettenetes, tompa hang hallatszik. A húsom összepréselődött...a csontjaim meggörbültek. De...
Sehol a fájdalom. Nem éreztem...semmit.
- Minden rendben? Úgy tűnt megijedtél. – mondta a nőszemély, aki könnyedén tette le a lábát
a talajra
- Mi a franc történt az előbb?
- Jó igazad van, figyelmeztethettelek volna... – ismét a kezét nyújtotta
- Megmagyaráznád nekem, kérlek? – nem mertem moccanni, az ujjaim széttárva feküdtek a
földön
- Nem – most meg mégis miért mosolyog?!
Sarkon fordult és már ott sem volt, elindult befelé. Gyorsan feltápászkodtam és utána eredtem.
Egy elképesztő helyre érkeztünk. Villódzó fények vakítottak, ezer színben pompázott minden. A zenedoboz a cirkuszok bús dallamát játszotta vég nélkül. Sosem láttam azelőtt ilyesmiket. Káprázatos volt. Csokoládés kukorica és vattacukor édes illatával telt meg az orrom.
Az a sok kiöltözött alak, a standok és a gépek amik vadul pörögtek, vagy emelték a magasba az embereket. Káprázatos volt! Minden csillogó és villogó fényárban úszott. Az egész völgy elviselhetetlen boldog búbánatot árasztott magából.
Rögtön a lövész bódé felé suhant. Ezek az út két oldalán helyezkedtek el. Göcsörtös volt a terep, de ő mégis ugyanolyan lendülettel siklott végig, akár a város legsimább terein. Követtem volna, de akkor a tömeg sűrűsödni kezdett. Eltűntek a korik a lábamról, lelassultam mintha száradó betonban sétálnék. Még fel-feltűntek azok a türkiz tincsek, de hamar ott hagyott engem.
Az emberek egyre durvábban és durvábban ütköztek belém, aztán fel is löktek. A fülem sípolni kezdett, összemosódott a kép, homályos alakok suhantak körülöttem. Bekerítettek! A sárba zuhantam. A térdeim közé húztam a fejem és erősen leszorítottam a szemhéjamat.
Koncentrálok.
Óvatosan résnyire nyitom a szemem. A célt egyenesen a pálcára helyezem.
- Várj még...
- Nyugi, megvan...
- Lazíts... – ’Áh, csak fogd be...’
Pontosan ott a tüske, ahol lennie kell. Stabilan tartom a légpuskát. Célba érek!
Telibe találtam! A jobb szeme szétrobbant. Abby csak vigyorgott szótlanul, nagyon élvezte a dolgot.
A siheder ledobta elém a félszemű nyulat.
- Elképesztő vagyok... - sóhajtom
- Az öné, odaadom pedig az utolsó pálcát el sem találta.
- Hé! – tört ki belőle - A barátom megszenvedett, azért a nyusziért! Megérdemli!
- Jó lesz nekem így is, ez igazán nem szükséges. Köszönjük szépen – olyan műmosollyal,
amiből ki sem láttam
- Andy! Nem! Nem lesz jó!
- Nem találta el az összeset, nem nyert, ez már csak így megy. De én rendes vagyok, hiszen
odaadom. Rendes vagyok, nem?
- Most szépen hátramész a cuki kis ladádoz, kinyitod a csomagtartóját és addig keresed,
amíg nem találsz egy pontosan ugyanilyet. Méghozzá tökéletes épségben! Világos?!
- Miért tenném? Még ilyet...széjjel lövik itt a portékámat és még maguknak áll
feljebb? – hitetlenkedve lóbálta a karjait
Erre Abby előrántott a kabátjából egy hosszúcsövű pisztolyt. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, vajon hogyan jutott hozzá...
Fél kézzel tartotta a fegyvert, a lábával T alakot formálva, hogy a kerekek stabilan tartsák az állását. Kibiztosította, majd így szólt:
- Még egy szó és a csökött agyad darabkái fogják díszíteni a kurva portékádat.
Pisztolycsővel a homlokán az ember, nehezen formálja a szavakat. Reszketett, mintha életében először készült volna szerelmet vallani egy lánynak.
- H...Hogy...Hogy mi? – hirtelen azt sem tudta hol van
Lazított merev tartásán és lassan felemelte a lőfegyvert. Aztán rárivallt:
- FUTÁS!
Szegény rögtön neki rohant a falnak, éppen hogy talpon bírt maradni. Ijedtében kifelé még elakadt párszor, le is vert vagy 8-10 kacatot, mire végre kikászálódott onnét.
Bemászott a kocsi hátujjába. Elveszett a plüssállatok rengetegében. Csak a lábai látszottak ki, ahogy megállás nélkül kapálóztak a levegőben.
Abby a bódé háta mögé lesett és nézte ahogy szerencsétlenkedik.
- Igyekezz kis szívem! – kopogtatta meg a fegyvert a deszkán – Hallod ezt? Ez a pisztoly
hangja, ami éppen rád céloz, szóval csipkedd magad tündérvirág!
Erre még inkább ficánkolni kezdett ott. Nevetségesen nézett ki.
- Abby...Kezdem azt hinni, hogy te közveszélyes vagy.
- Mert így igaz.
De ide figyelj...sose szégyelld kifejezni az érzelmeidet.
- Mégis mi indokolta ezt a durvaságot?
- 2000 Ft egy ekkorka vacakért, hülye az ipse vagy minket néz annak...de inkább az utóbbi.
- Pisztolyt szegesztél a fejéhez.
- Másképp működik ez a világ...idővel te is rájössz.
- ...
Szerintem egész aranyos...
A visszatérő lihegve csapta ki az ajtót maga előtt. Folyt róla a víz. Csakugyan sikerült megijeszteni.
Egyenesen nekem nyújtotta át. Még a doboz is rajta volt.
- Köszönöm. – újra mosolyt erőltettem magamra, és óvatosan becsúsztattam a táskámba
- ...
Egy kislány a földre ejtette a fagyiját és sírni kezdett. Ez elterelte a figyelmét.
- Nézzük inkább, mi legyen a következő? – kérdezte
- Ott az óriáskerék.
- Tériszonyom van.
- Ez csak valami vicc ugye? Vagy kétszáz métert zuhantunk, mire leértünk ide. Te pedig
széles mosollyal kísérted végig, ahogy a föld egyre közeledett.
- Nem tudom miről beszélsz. – én nem hiszem el ezt a lányt, de komolyan!
- Mindegy...
- Ezt ne. Tudod, hogy utálom. Csak mondd és kész! Ez nem fair!
- Akkor üljünk fel az óriáskerékre!
- Ezt akartam hallani, na végre! De ha nem bánod...én inkább megvárlak idelent a
biztonságos részen...
- Már pedig fel fogsz ülni velem és remekül fogod érzed magad!
- Andy! Nézd! Ide föntről mindent lehet látni! Tök szép! Főleg a keleti oldalon, ahol
lemegy a nap! – úgy mutatta, majd kiesett az ülésből
- A nap igazából nyugaton megy le... – jegyeztem meg finoman
Erre még inkább ingadozni kezdett és én már képtelen voltam jobban összekuporodni.
- Nem érdekel a mellébeszélés! Csak nézd milyen szép! – akkor felém fordult és elkomorodott
- Hé Andy! Csak nem képzeled, hogy így cipellek magammal? Te gyáva kukac! Felcibálsz ide és
ráveszel hogy győzzem le a félelmem...szóval az a minimum, hogy jól érzed magad!
- Majd beszélünk ha a lábam a földön lesz...
- El fogod venni a kedvem, ha így folytatod.
- ...
- Jó. Ahogy óhajtod, drága.
Erre megragadta a karomat, a vállára fektetett és kihajított onnét. Elvesztettem a testem feletti kontrollt. Kiváló technika, ilyen mozgással az ember bármire képes. Kár hogy én vagyok az áldozata.
Újabb szabadesés...Két fordulat után, inkább lehunyom a szemem. Ebben a helyzetben, nehezen tudtam volna gyönyörködni a tájban. Innen mégis úgy látszott, hogy ez egy keleti naplemente.
Arccal lefelé zuhanok. A kabátom a hátamat csapkodja. Magam elé tartom a kezem, a lábaimat pedig egyenesen lefelé nyújtom. Látom rajta a „szép új cipőket”.
Különös, de percek óta zuhanok mégsem értem földet.
A nagy sötétségben egyszer csak egy út tűnik fel. Pillanatok alatt elérem, ilyen sebességgel. Körülöttem utcalámpák és fák bújnak elő a földből. Egyre részletesebb világ bontakozik ki, ahogy mélyebbre és mélyebbre hatolok. Az út továbbra is végtelenül szalad mellettem.
Óvatosan közelítem a kerekeket a járda felé. De az újra meg újra visszapattan róla. Nem bírom lefékezni magam. Neki ütközőm egy nőnek, aki ettől csúnyán pofára esik...de itt van rögtön a következő...szegény öreg...
Egy halom járókelőt lökök ki az úttestre, vagy be a sövény közé. Próbálom átugratni őket, vagy valahogy kikerülni, de túl sokan vannak.
Végül elakad a lábam egy korlátban, előre bukom, megpördülök és nagyjából 5 méter után állok meg, az út középen. Úgy fekszem ott, mintha hóangyalkát akarnék csinálni.
Felülök és már egy másik helyen találom magam. Egy kávézó teraszán. A széken oldalvást ülök.
Megint ez az átkozott kék hajú leányzó...
- Mond csak. – szólalt meg
- Mit?
- Amit akartál...
- Nem tudom mi volt az...
- A táskád – erre nekem hajítja...
Ugye milyen aranyos? – fordult el tőlem
- Még csak egy gyerek...
Kellemesen komoly női hang szólalt meg mögöttem. Lassan befordultam az asztalhoz. Egy hosszú fekete hajú nő is ült mellettünk, akinek mély barna szemei voltak. Sötét kabátja a bokája alá ért.
- Sokat hallottam már rólad, Frank. Abigel régi jó barátnőm. Többet tudok róla mint,
amennyit képes volna bevallani nekünk.
- Ne szállj el magadtól, kérlek...futó ismeretség vagyunk.
- Annyi nekem épp elég. – rá se nézett
- ...
- Szóval Frank! Úgy hallottam épp munkát keresel.
- Ez érdekes mert, eddig én sem tudtam róla. – nem néztem rá
- Abe...kifejezetten azt mondta, hogy nálunk szeretnél dolgozni. Ha tényleg ez a szándékod,
tudod kell, hogy ennek vannak bizonyos követelményei.
- Megbízhatunk benne. Egy nyitott könyv számomra. Hidd el Auróra, régen találkoztál ilyen
tehetséggel.
- Miféle munkáról lenne szó?
- Egyfajta, kutatómunka...de egyszerűbb lesz ha megmutatom. Aztán kiderül mennyire
tehetséges ez a fiú, Abe.
- Jó szemem van az ilyesmihez, Arry.
Azzal felállt és rögtön magára húzta a táskáját: - Menjünk.
Új barátunk Auróra, lassan sétált végig a metró peronján. Kezei kabátja zsebében pihentek. Abby és én kissé lemaradva, de hallótávolságon belül követtük.
- Hé Andy! Nem épp itt törtem be az orrodat? – súgta oda
- De...
Hé! Mintha büszke lennél rá!
- Mert az is vagyok – hirtelen komolysággal - Ezzel sikerült kimozdítanom téged a komfort
zónádból. Szívesen. – ördögi mosolyt villantott
- Köszönöm...?
Még túl friss a heg, hogy bármilyen hálát érezzek. Ha igazat adok neki egyáltalán! Mármint szó szerint...még mindig fáj...
- Szörnyen impulzív és szertelen vagy. Sosem tudom, hogy a következő pillanatban
mit fogsz tenni.
- Helyes. – és tovább dúdolgatta Mozart G moll szimfóniáját
- Egy kis figyelmet kérnék!
Auróra megállt előttünk körülbelül egy méterre. A tekintetünket kereste.
- Köszönöm.
Társaságunk egy válogatott elit csoport. Egytől egyig tehetséges fiatalemberekkel,
akiknek legfőbb célja, hogy létrehozzanak, egy szebb és élhetőbb új világot.
Mi vagyunk a fény az éjszakában. Kifáradhatatlan virrasztók vagyunk, akik nem nyugszanak
míg helyre nem teszik, ami rég elromlott.
Mi vagyunk az oneorionauták, az álomvilág felfedezői.
Mondd csak: Kedves Frank... – közelebb lépett - Mire lennél képes, hogy közénk tartozz?
Legszívesebben megvallottam volna neki, hogy az életemet adnám egy ilyen közösségért. De vissza kellett fognom magam. Nem tudtam igazán kik ők, vagy mit tesznek. De kíváncsi lettem. Végre megint érdekelni tudott valami, és ezt nem akartam elvesztegetni.
- Közeledik! – Abby közben észrevétlenül hátrébb húzódott
Auróra még mindig a szemeimet fürkészte. A válaszait kereste bennük. Teljesen lefagytam, mozdulni sem mertem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon képes-e belém látni.
- Mitől félsz?
Nem volt senki rajtunk kívül a metróban, egyetlen lélek sem.
- Abigel készülj! – kiáltotta mögém, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét
Próbáltam hátra nézni, de nem engedte. A szemei utasítottak.
- Mi a legnagyobb félelmed Frank?
- Ö...ö... – nem voltam képes a beszédre
Megragadta a kabátomat és a sínek fölé taszított. Egyetlen kézzel tartott vissza a biztos haláltól. Az alagút vége már kezdett fénybe borulni.
- Az élet elrohan melletted. Nem lehet mindet így megfontolni. Egyszerűen csak mond ki,
amire gondolsz!
’Nem akarok egyedül lenni!’ – kiáltottam magamban, de hiába, semmi nem tört a felszínre.
Erre csak úgy elengedett. A szövet kicsúszott a markából. Egy kecses mozdulattal az alagút mélyére száműzött. Háttal az akna közepének vágódtam, a fények már ijesztő közelségben voltak. Kifejezéstelen arccal tekintett le rám.
- Előbb-utóbb minden zarándok az útja végére ér. Van aki most rögtön.
Lassan fordultam a végzetem felé. Elvesztem a hatalmas fényszórók között. Reszkettem. Újra leszorítottam a szemem és összpontosítottam.
Hideg fémbe csobban az arcom. Elnyel, mintha egy megáradt patak volna. Igyekszem talpon maradni...
A vonat megolvad körülöttem, mint a csokoládé. Percek alatt a kocsi belsejében találom magam. Derékig gázolok benne, meggyűrve a szerelvény padlóját. Könnyedén hasad ketté a testem mentén.
Az utasok mozdulatlanul ácsorognak mellettem, ahogy elhaladok közöttük,
míg a metró beér az állomásra és végül szilárd formát ölt.
Ott ragadok.
Próbálom kihúzni magam, de teljesen reménytelen.
Abigel mellém lép. Alig értem fel a térdét.
- Szép volt.
Ölbe tett kezekkel nézett rám.
- Azt akarod mondani, én tettem?
- Amikor elengedett téged, hirtelen belém nyilallt: „Mi van ha nem készítettem fel eléggé?”
De végül csak megoldottad egyedül...
Nyugalom! Figyeltem rád... nem történhetett semmi.
- Szerintem igenis történt valami.
- Istenem, de nehéz eset vagy...
- Abby...ez mégsem lesz jó. Ti olyan mások vagytok... Mint aki ebbe született. Annyi
mindent tudtok, amiről fogalmam sincs. Hozzátok sem bírnék szólni... Előbb-utóbb
problémát okoz, hogy más helyről jöttünk. És ha így lesz...megint magam maradok majd.
Amit nem szeretnék...
- Szeretnéd, hogy kiszedjelek onnét?
- Igen...
- Akkor ne beszélj már ilyen dőreségeket könyörgök!
Miért ne felelnél meg?! Arry is tisztára oda van érted!
- Nem tudom...Csak-
- Nincs semmiféle csak! Be lehet fejezni ezt a beszédet...
Nem értette meg, amit mondtam. Talán nem is érthette. Ez volt az én örökös tragédiám, ami képtelenné tett arra, hogy kapcsolódjak a világhoz...
- Andy ne állj már olyan meredten, kiakadok tőled!
’De hát...beszorultam.’
- Szeretnél kijutni onnan, vagy sem?
- ...légyszíves
- Akkor ne nyafogj többet. Higgy nekem!
Amúgy sincs más lehetőséged...
Megmondtam nem? A bizalmasod leszek és kész.
Abbynek megvolt a képessége, amivel egy perc alatt eltudta feledtetni, a legnagyobb kétségeimet – Mosolyogsz...
Tapogattam meg az arcomat: ’Igaza van!’
- Na gyere – és újra a kezét nyújtotta
Fogalmam sem volt, hogy képes átlátni az álarcon...
Még belé kapaszkodtam, amikor feltűnt hogy a körülöttünk lévők egyáltalán nem mozognak.
- Mi bajuk van? - kérdeztem
- Ezek csak bábok.
- Igazi embereknek látszanak.
- Hát...nem azok...
Andy...
Már elengedhetsz. – ’Basszus!’
Erre odaállt az egyik mellé és meglökte. A hosszúkabátos férfi lassan lebegni kezdett a vagon közepén, mintha semmilyen fizikai törvény nem hatna rá. A bőre egybe forrt a kabátjával.
- Nem is tudnak mozogni, csak egyszerű használati tárgyak. Háttérelemek, ha úgy tetszik.
- Mintha hélium lenne bennük.
- Lehet hogy az, lehet valami más...
De ezt te tudod a legjobban.
Az utolsó ajtón léptünk ki, ami nagyjából még működőképes volt...
Auróra csak erre a pillanatra várt. Azonnal neki látott a helyszín helyreállításának.
Villódzni kezdtek a neonfények. Olyan volt mintha egyszerűen visszatekerte volna a felvételt. Végig nézhettem újból az egészet, attól kezdve ahogy a szerelvény leválik a testemről addig a pillanatig, ahogy eltűnik az alagút végén.
Közben ugyanaz a rezzenéstelen arc, mint amivel lenézett rám. Végig a zsebében voltak a kezei. Majd ránk nézett.
- Jól kijöttök egymással, ugye?
De nem várta meg a válaszomat. Magához rántott és a keblére emelt. A metró végszóra ért be újra az állomásra. Alig fél méterre suhogott mellettünk. Körém fonta a karjait és az állát a fejemre helyezte.
Még mindig görcsben álltam...
Fogalmam sem volt róla mi történik körülöttem.
A peront lassan elözönlötte a leszálló emberek tömege.
- Semmi baj. - mondta
- Nem vagy egyedül.
Amikor odaértünk a házuk elé, megkérte hogy várjak a kapuban. Majd könnyeden végig suhant a sima köveken. Felpattant a verandára és már el is tűnt a dupla ajtó mögött.
De hamar visszatért. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben.
Hevesen csapta be a szúnyogháló ajtaját.
- Menjünk!
- Mi történt?
- Ez nem a legmegfelelőbb pillanat. Nem baj ha most nem megyünk bele? Hoztam neked valamit.
Erre büszkén előhúzta a háta mögül. Nem hittem a szememnek.
- Sosem használtam, piszkálta a lábamat. Megmaradtam a kétsoros modellnél. De ez jobban is
áll. – mutatta a lábán
- E...Ez az enyém? – dadogtam
- Persze – és egészen kivirult
Amikor azt mesélted, hogy álmodban folyton korcsolyák vannak a lábadon...és csak úgy suhansz a sorok között, rögtön eszembe jutott.
- Igazán rendes tőled...de kétlem, hogy felfér a lábamra...
- Bízz bennem, rád fog menni.
Nem csak rám jött, olyan volt mintha direkt nekem készült volna. Fel sem keltem a járda szegélyről, de máris úgy éreztem magam mint álmomban. Mintha képes lennék egyetlen szárnycsapással felröppenni onnan és magasan szállni az szélben, pillanatok alatt köddé válni a földi halandók számára.
- Ab... – kezdtem volna, de a szám széle rakoncátlanul felfelé kezdett görbülni...
Még egyszer:
- Abigel, lehetetlen hogy ez a te korid volt. Kétszer akkora a lábam...
- Jézusom...nem engedhetnéd el magad legalább egy fél percre? Mit számít ez? – felém
nyújtotta a kezét
Nem kell mindent túl gondolni.
Tudtam ha megragadom azt a finom anyagba bújtatott kicsiny mancsát, egy olyan világba ránt be vele, amit a legmerészebb álmaimban sem tudnék elképzelni.
- Csak bámulsz rám, mi van veled?
- Jah...bocsi...csak tudod...a belső monológ...
- Óh...folytasd csak nyugodtan...
Táttárá...események tömkelege vezetett engem ehhez a szent pillanathoz. Mind-mind olyan élmény, amit a korábbi életemben soha nem tapasztalhattam. Ez a lány kiszakított engem a valóságból.
Felsegített és én nekilendültem. A jelenet lassított felvételben zajlott a szemeim előtt. Kishíján elgázoltam szegényként...De ne! Elzúgtam mellette és máris érezhettem azt a kifinomult szabadságot.
Ahogy egyre hajtottam magam, minden lökéssel biztosabban tettem a lábamat a másik után.
- Mutatok neked egy helyet.
- Mifélét?
- Valami élőt.
Erre lefékeztem előtte. Pontosan ezeket a szavakat akartam hallani.
„Elképesztő mennyire pontosan belelát a gondolataimba.”
A vállaira tettem a kezem, és hálásan tekintettem rá.
- Köszönöm, Abby.
- Szívesen, Andy.
- Vágás -
Lehetetlenül ügyes voltam. Aznap láttam először ilyet, de úgy cikáztam a városban, mint valaki aki komolyan ennek szentelte minden idejét. A társam nem egyszer megjegyezte nekem.Plinny Ulica élénk kicsi város volt. Tele emberekkel, akik még ilyenkor is csak úgy nyüzsögtek az utcákon. Félelmetes sebességgel kerülgettük őket. A sima járda szépen hajtotta a kerekeket. Sosem akadtunk el, senkinek sem mentünk neki. Mintha csak szellemekként suhantunk volna végig rajtuk.
Kilómétereket tettünk meg fáradság nélkül. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, egyszerűen éleztük a sebességet.
Aztán egy ponton vége lett az útnak. Nem fogta többé lábunkat a talaj. Zuhanni kezdtünk.
Csak kapálóztam a levegőben össze-vissza. Rémülten tekintettem rá, ő széles mosollyal nézett vissza.
Azt kiáltotta: - LAZÍTS! – ”minden rendben van”
Azért hogy válaszolhassak neki, egy percre felhagytam a halálsikollyal, ami kissé nőiesen hangzott így késő éjszaka, kialvatlanul, csupán pár perccel a halálom előtt. Egy csöppet sem voltam higgadt...Nem. Minél jobban élvezte a mellettem repülő lány a szabadestést, én annál nyugtalanabb lettem.
Olyan érzésem támadt, mintha direkt a vesztemet akarná. Csak a legújabb áldozata vagyok, akit kedvességgel csábított. Egy közveszélyes pszichopata, aki hülyét csinált bedőltem! Ha jobban megfigyelem már látom is rajta. Sőt! Mindig is ott volt, a szeme sarkában, az arca rándulásában, az elemi gonoszság! Ennek rég elment az esze!
- TÚL SOKAT AGGÓDSZ! – hangzott a felverődő dzseki és a fülemet verdeső szél hangja mögül
- MI?!
A fagyos aszfaltnak csattan a koponyám. Rettenetes, tompa hang hallatszik. A húsom összepréselődött...a csontjaim meggörbültek. De...
Sehol a fájdalom. Nem éreztem...semmit.
- Minden rendben? Úgy tűnt megijedtél. – mondta a nőszemély, aki könnyedén tette le a lábát
a talajra
- Mi a franc történt az előbb?
- Jó igazad van, figyelmeztethettelek volna... – ismét a kezét nyújtotta
- Megmagyaráznád nekem, kérlek? – nem mertem moccanni, az ujjaim széttárva feküdtek a
földön
- Nem – most meg mégis miért mosolyog?!
Sarkon fordult és már ott sem volt, elindult befelé. Gyorsan feltápászkodtam és utána eredtem.
Egy elképesztő helyre érkeztünk. Villódzó fények vakítottak, ezer színben pompázott minden. A zenedoboz a cirkuszok bús dallamát játszotta vég nélkül. Sosem láttam azelőtt ilyesmiket. Káprázatos volt. Csokoládés kukorica és vattacukor édes illatával telt meg az orrom.
Az a sok kiöltözött alak, a standok és a gépek amik vadul pörögtek, vagy emelték a magasba az embereket. Káprázatos volt! Minden csillogó és villogó fényárban úszott. Az egész völgy elviselhetetlen boldog búbánatot árasztott magából.
Rögtön a lövész bódé felé suhant. Ezek az út két oldalán helyezkedtek el. Göcsörtös volt a terep, de ő mégis ugyanolyan lendülettel siklott végig, akár a város legsimább terein. Követtem volna, de akkor a tömeg sűrűsödni kezdett. Eltűntek a korik a lábamról, lelassultam mintha száradó betonban sétálnék. Még fel-feltűntek azok a türkiz tincsek, de hamar ott hagyott engem.
Az emberek egyre durvábban és durvábban ütköztek belém, aztán fel is löktek. A fülem sípolni kezdett, összemosódott a kép, homályos alakok suhantak körülöttem. Bekerítettek! A sárba zuhantam. A térdeim közé húztam a fejem és erősen leszorítottam a szemhéjamat.
Koncentrálok.
Óvatosan résnyire nyitom a szemem. A célt egyenesen a pálcára helyezem.
- Várj még...
- Nyugi, megvan...
- Lazíts... – ’Áh, csak fogd be...’
Pontosan ott a tüske, ahol lennie kell. Stabilan tartom a légpuskát. Célba érek!
Telibe találtam! A jobb szeme szétrobbant. Abby csak vigyorgott szótlanul, nagyon élvezte a dolgot.
A siheder ledobta elém a félszemű nyulat.
- Elképesztő vagyok... - sóhajtom
- Az öné, odaadom pedig az utolsó pálcát el sem találta.
- Hé! – tört ki belőle - A barátom megszenvedett, azért a nyusziért! Megérdemli!
- Jó lesz nekem így is, ez igazán nem szükséges. Köszönjük szépen – olyan műmosollyal,
amiből ki sem láttam
- Andy! Nem! Nem lesz jó!
- Nem találta el az összeset, nem nyert, ez már csak így megy. De én rendes vagyok, hiszen
odaadom. Rendes vagyok, nem?
- Most szépen hátramész a cuki kis ladádoz, kinyitod a csomagtartóját és addig keresed,
amíg nem találsz egy pontosan ugyanilyet. Méghozzá tökéletes épségben! Világos?!
- Miért tenném? Még ilyet...széjjel lövik itt a portékámat és még maguknak áll
feljebb? – hitetlenkedve lóbálta a karjait
Erre Abby előrántott a kabátjából egy hosszúcsövű pisztolyt. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, vajon hogyan jutott hozzá...
Fél kézzel tartotta a fegyvert, a lábával T alakot formálva, hogy a kerekek stabilan tartsák az állását. Kibiztosította, majd így szólt:
- Még egy szó és a csökött agyad darabkái fogják díszíteni a kurva portékádat.
Pisztolycsővel a homlokán az ember, nehezen formálja a szavakat. Reszketett, mintha életében először készült volna szerelmet vallani egy lánynak.
- H...Hogy...Hogy mi? – hirtelen azt sem tudta hol van
Lazított merev tartásán és lassan felemelte a lőfegyvert. Aztán rárivallt:
- FUTÁS!
Szegény rögtön neki rohant a falnak, éppen hogy talpon bírt maradni. Ijedtében kifelé még elakadt párszor, le is vert vagy 8-10 kacatot, mire végre kikászálódott onnét.
Bemászott a kocsi hátujjába. Elveszett a plüssállatok rengetegében. Csak a lábai látszottak ki, ahogy megállás nélkül kapálóztak a levegőben.
Abby a bódé háta mögé lesett és nézte ahogy szerencsétlenkedik.
- Igyekezz kis szívem! – kopogtatta meg a fegyvert a deszkán – Hallod ezt? Ez a pisztoly
hangja, ami éppen rád céloz, szóval csipkedd magad tündérvirág!
Erre még inkább ficánkolni kezdett ott. Nevetségesen nézett ki.
- Abby...Kezdem azt hinni, hogy te közveszélyes vagy.
- Mert így igaz.
De ide figyelj...sose szégyelld kifejezni az érzelmeidet.
- Mégis mi indokolta ezt a durvaságot?
- 2000 Ft egy ekkorka vacakért, hülye az ipse vagy minket néz annak...de inkább az utóbbi.
- Pisztolyt szegesztél a fejéhez.
- Másképp működik ez a világ...idővel te is rájössz.
- ...
Szerintem egész aranyos...
A visszatérő lihegve csapta ki az ajtót maga előtt. Folyt róla a víz. Csakugyan sikerült megijeszteni.
Egyenesen nekem nyújtotta át. Még a doboz is rajta volt.
- Köszönöm. – újra mosolyt erőltettem magamra, és óvatosan becsúsztattam a táskámba
- ...
Egy kislány a földre ejtette a fagyiját és sírni kezdett. Ez elterelte a figyelmét.
- Nézzük inkább, mi legyen a következő? – kérdezte
- Ott az óriáskerék.
- Tériszonyom van.
- Ez csak valami vicc ugye? Vagy kétszáz métert zuhantunk, mire leértünk ide. Te pedig
széles mosollyal kísérted végig, ahogy a föld egyre közeledett.
- Nem tudom miről beszélsz. – én nem hiszem el ezt a lányt, de komolyan!
- Mindegy...
- Ezt ne. Tudod, hogy utálom. Csak mondd és kész! Ez nem fair!
- Akkor üljünk fel az óriáskerékre!
- Ezt akartam hallani, na végre! De ha nem bánod...én inkább megvárlak idelent a
biztonságos részen...
- Már pedig fel fogsz ülni velem és remekül fogod érzed magad!
- Andy! Nézd! Ide föntről mindent lehet látni! Tök szép! Főleg a keleti oldalon, ahol
lemegy a nap! – úgy mutatta, majd kiesett az ülésből
- A nap igazából nyugaton megy le... – jegyeztem meg finoman
Erre még inkább ingadozni kezdett és én már képtelen voltam jobban összekuporodni.
- Nem érdekel a mellébeszélés! Csak nézd milyen szép! – akkor felém fordult és elkomorodott
- Hé Andy! Csak nem képzeled, hogy így cipellek magammal? Te gyáva kukac! Felcibálsz ide és
ráveszel hogy győzzem le a félelmem...szóval az a minimum, hogy jól érzed magad!
- Majd beszélünk ha a lábam a földön lesz...
- El fogod venni a kedvem, ha így folytatod.
- ...
- Jó. Ahogy óhajtod, drága.
Erre megragadta a karomat, a vállára fektetett és kihajított onnét. Elvesztettem a testem feletti kontrollt. Kiváló technika, ilyen mozgással az ember bármire képes. Kár hogy én vagyok az áldozata.
Újabb szabadesés...Két fordulat után, inkább lehunyom a szemem. Ebben a helyzetben, nehezen tudtam volna gyönyörködni a tájban. Innen mégis úgy látszott, hogy ez egy keleti naplemente.
Arccal lefelé zuhanok. A kabátom a hátamat csapkodja. Magam elé tartom a kezem, a lábaimat pedig egyenesen lefelé nyújtom. Látom rajta a „szép új cipőket”.
Különös, de percek óta zuhanok mégsem értem földet.
A nagy sötétségben egyszer csak egy út tűnik fel. Pillanatok alatt elérem, ilyen sebességgel. Körülöttem utcalámpák és fák bújnak elő a földből. Egyre részletesebb világ bontakozik ki, ahogy mélyebbre és mélyebbre hatolok. Az út továbbra is végtelenül szalad mellettem.
Óvatosan közelítem a kerekeket a járda felé. De az újra meg újra visszapattan róla. Nem bírom lefékezni magam. Neki ütközőm egy nőnek, aki ettől csúnyán pofára esik...de itt van rögtön a következő...szegény öreg...
Egy halom járókelőt lökök ki az úttestre, vagy be a sövény közé. Próbálom átugratni őket, vagy valahogy kikerülni, de túl sokan vannak.
Végül elakad a lábam egy korlátban, előre bukom, megpördülök és nagyjából 5 méter után állok meg, az út középen. Úgy fekszem ott, mintha hóangyalkát akarnék csinálni.
Felülök és már egy másik helyen találom magam. Egy kávézó teraszán. A széken oldalvást ülök.
Megint ez az átkozott kék hajú leányzó...
- Mond csak. – szólalt meg
- Mit?
- Amit akartál...
- Nem tudom mi volt az...
- A táskád – erre nekem hajítja...
Ugye milyen aranyos? – fordult el tőlem
- Még csak egy gyerek...
Kellemesen komoly női hang szólalt meg mögöttem. Lassan befordultam az asztalhoz. Egy hosszú fekete hajú nő is ült mellettünk, akinek mély barna szemei voltak. Sötét kabátja a bokája alá ért.
- Sokat hallottam már rólad, Frank. Abigel régi jó barátnőm. Többet tudok róla mint,
amennyit képes volna bevallani nekünk.
- Ne szállj el magadtól, kérlek...futó ismeretség vagyunk.
- Annyi nekem épp elég. – rá se nézett
- ...
- Szóval Frank! Úgy hallottam épp munkát keresel.
- Ez érdekes mert, eddig én sem tudtam róla. – nem néztem rá
- Abe...kifejezetten azt mondta, hogy nálunk szeretnél dolgozni. Ha tényleg ez a szándékod,
tudod kell, hogy ennek vannak bizonyos követelményei.
- Megbízhatunk benne. Egy nyitott könyv számomra. Hidd el Auróra, régen találkoztál ilyen
tehetséggel.
- Miféle munkáról lenne szó?
- Egyfajta, kutatómunka...de egyszerűbb lesz ha megmutatom. Aztán kiderül mennyire
tehetséges ez a fiú, Abe.
- Jó szemem van az ilyesmihez, Arry.
Azzal felállt és rögtön magára húzta a táskáját: - Menjünk.
Új barátunk Auróra, lassan sétált végig a metró peronján. Kezei kabátja zsebében pihentek. Abby és én kissé lemaradva, de hallótávolságon belül követtük.
- Hé Andy! Nem épp itt törtem be az orrodat? – súgta oda
- De...
Hé! Mintha büszke lennél rá!
- Mert az is vagyok – hirtelen komolysággal - Ezzel sikerült kimozdítanom téged a komfort
zónádból. Szívesen. – ördögi mosolyt villantott
- Köszönöm...?
Még túl friss a heg, hogy bármilyen hálát érezzek. Ha igazat adok neki egyáltalán! Mármint szó szerint...még mindig fáj...
- Szörnyen impulzív és szertelen vagy. Sosem tudom, hogy a következő pillanatban
mit fogsz tenni.
- Helyes. – és tovább dúdolgatta Mozart G moll szimfóniáját
- Egy kis figyelmet kérnék!
Auróra megállt előttünk körülbelül egy méterre. A tekintetünket kereste.
- Köszönöm.
Társaságunk egy válogatott elit csoport. Egytől egyig tehetséges fiatalemberekkel,
akiknek legfőbb célja, hogy létrehozzanak, egy szebb és élhetőbb új világot.
Mi vagyunk a fény az éjszakában. Kifáradhatatlan virrasztók vagyunk, akik nem nyugszanak
míg helyre nem teszik, ami rég elromlott.
Mi vagyunk az oneorionauták, az álomvilág felfedezői.
Mondd csak: Kedves Frank... – közelebb lépett - Mire lennél képes, hogy közénk tartozz?
Legszívesebben megvallottam volna neki, hogy az életemet adnám egy ilyen közösségért. De vissza kellett fognom magam. Nem tudtam igazán kik ők, vagy mit tesznek. De kíváncsi lettem. Végre megint érdekelni tudott valami, és ezt nem akartam elvesztegetni.
- Közeledik! – Abby közben észrevétlenül hátrébb húzódott
Auróra még mindig a szemeimet fürkészte. A válaszait kereste bennük. Teljesen lefagytam, mozdulni sem mertem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon képes-e belém látni.
- Mitől félsz?
Nem volt senki rajtunk kívül a metróban, egyetlen lélek sem.
- Abigel készülj! – kiáltotta mögém, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét
Próbáltam hátra nézni, de nem engedte. A szemei utasítottak.
- Mi a legnagyobb félelmed Frank?
- Ö...ö... – nem voltam képes a beszédre
Megragadta a kabátomat és a sínek fölé taszított. Egyetlen kézzel tartott vissza a biztos haláltól. Az alagút vége már kezdett fénybe borulni.
- Az élet elrohan melletted. Nem lehet mindet így megfontolni. Egyszerűen csak mond ki,
amire gondolsz!
’Nem akarok egyedül lenni!’ – kiáltottam magamban, de hiába, semmi nem tört a felszínre.
Erre csak úgy elengedett. A szövet kicsúszott a markából. Egy kecses mozdulattal az alagút mélyére száműzött. Háttal az akna közepének vágódtam, a fények már ijesztő közelségben voltak. Kifejezéstelen arccal tekintett le rám.
- Előbb-utóbb minden zarándok az útja végére ér. Van aki most rögtön.
Lassan fordultam a végzetem felé. Elvesztem a hatalmas fényszórók között. Reszkettem. Újra leszorítottam a szemem és összpontosítottam.
Hideg fémbe csobban az arcom. Elnyel, mintha egy megáradt patak volna. Igyekszem talpon maradni...
A vonat megolvad körülöttem, mint a csokoládé. Percek alatt a kocsi belsejében találom magam. Derékig gázolok benne, meggyűrve a szerelvény padlóját. Könnyedén hasad ketté a testem mentén.
Az utasok mozdulatlanul ácsorognak mellettem, ahogy elhaladok közöttük,
míg a metró beér az állomásra és végül szilárd formát ölt.
Ott ragadok.
Próbálom kihúzni magam, de teljesen reménytelen.
Abigel mellém lép. Alig értem fel a térdét.
- Szép volt.
Ölbe tett kezekkel nézett rám.
- Azt akarod mondani, én tettem?
- Amikor elengedett téged, hirtelen belém nyilallt: „Mi van ha nem készítettem fel eléggé?”
De végül csak megoldottad egyedül...
Nyugalom! Figyeltem rád... nem történhetett semmi.
- Szerintem igenis történt valami.
- Istenem, de nehéz eset vagy...
- Abby...ez mégsem lesz jó. Ti olyan mások vagytok... Mint aki ebbe született. Annyi
mindent tudtok, amiről fogalmam sincs. Hozzátok sem bírnék szólni... Előbb-utóbb
problémát okoz, hogy más helyről jöttünk. És ha így lesz...megint magam maradok majd.
Amit nem szeretnék...
- Szeretnéd, hogy kiszedjelek onnét?
- Igen...
- Akkor ne beszélj már ilyen dőreségeket könyörgök!
Miért ne felelnél meg?! Arry is tisztára oda van érted!
- Nem tudom...Csak-
- Nincs semmiféle csak! Be lehet fejezni ezt a beszédet...
Nem értette meg, amit mondtam. Talán nem is érthette. Ez volt az én örökös tragédiám, ami képtelenné tett arra, hogy kapcsolódjak a világhoz...
- Andy ne állj már olyan meredten, kiakadok tőled!
’De hát...beszorultam.’
- Szeretnél kijutni onnan, vagy sem?
- ...légyszíves
- Akkor ne nyafogj többet. Higgy nekem!
Amúgy sincs más lehetőséged...
Megmondtam nem? A bizalmasod leszek és kész.
Abbynek megvolt a képessége, amivel egy perc alatt eltudta feledtetni, a legnagyobb kétségeimet – Mosolyogsz...
Tapogattam meg az arcomat: ’Igaza van!’
- Na gyere – és újra a kezét nyújtotta
Fogalmam sem volt, hogy képes átlátni az álarcon...
Még belé kapaszkodtam, amikor feltűnt hogy a körülöttünk lévők egyáltalán nem mozognak.
- Mi bajuk van? - kérdeztem
- Ezek csak bábok.
- Igazi embereknek látszanak.
- Hát...nem azok...
Andy...
Már elengedhetsz. – ’Basszus!’
Erre odaállt az egyik mellé és meglökte. A hosszúkabátos férfi lassan lebegni kezdett a vagon közepén, mintha semmilyen fizikai törvény nem hatna rá. A bőre egybe forrt a kabátjával.
- Nem is tudnak mozogni, csak egyszerű használati tárgyak. Háttérelemek, ha úgy tetszik.
- Mintha hélium lenne bennük.
- Lehet hogy az, lehet valami más...
De ezt te tudod a legjobban.
Az utolsó ajtón léptünk ki, ami nagyjából még működőképes volt...
Auróra csak erre a pillanatra várt. Azonnal neki látott a helyszín helyreállításának.
Villódzni kezdtek a neonfények. Olyan volt mintha egyszerűen visszatekerte volna a felvételt. Végig nézhettem újból az egészet, attól kezdve ahogy a szerelvény leválik a testemről addig a pillanatig, ahogy eltűnik az alagút végén.
Közben ugyanaz a rezzenéstelen arc, mint amivel lenézett rám. Végig a zsebében voltak a kezei. Majd ránk nézett.
- Jól kijöttök egymással, ugye?
De nem várta meg a válaszomat. Magához rántott és a keblére emelt. A metró végszóra ért be újra az állomásra. Alig fél méterre suhogott mellettünk. Körém fonta a karjait és az állát a fejemre helyezte.
Még mindig görcsben álltam...
Fogalmam sem volt róla mi történik körülöttem.
A peront lassan elözönlötte a leszálló emberek tömege.
- Semmi baj. - mondta
- Nem vagy egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése