A FEKETE MACSKA
- Drágám. – fordult felém
- Igen?
- Rég mentünk el itthonról, nem lenne kedved sétálni?
Az ágyon hevertem éppen, ő még javában dolgozott.
- Gyere ide... - kértem
Erre felállt és kinyújtóztatta fáradt tagjait. Édes kis nyögést hallatott. Mellém csoszogott, majd leült az ágy szélére. Megsimítottam a hátát.
- Miért nem bújsz ide?
Fáradt vagy már...aludjunk.
- Szeretnék veled beszélni.
Itthon vagyok. És már te is itt vagy...
- Már itt vagyok...
- És ma nem esett.
- Ma nem esett...
De elfáradtam.
- Na gyere. – megpaskolta mellkasomat, majd felpattant onnét
Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Mindenképpen akarta, méghozzá ma este. Mit is tehettem volna? Továbbra is ragaszkodtam hozzá, hogy én mégis inkább itthon maradnék. Természetesen.
Kellemes idő volt odakint, langyos szél fújdogált. Ez a lehető legtökéletesebb az ilyen utakhoz. Az ember egyszerűen csak jól érzi magát, ahogy a szél simogatja. Kimberlie ilyenkor fel szokott ugrani a hátamra, így megyünk egy darabig. Jó érzéssel tölt el, ahogy belém kapaszkodik és a tarkómhoz nyomja a fejét.
Amikor elértük a falu határát, egy öreg tanya mellett sétáltunk el. Mindenhol égett a lámpa. A sötétben komótos árnyak mozgolódtak.
- Elmondod végre mit szeretnél? – kérdeztem
- Persze, csak előbb érjünk oda...
- Ugye nincs mitől tartanom? – de erre már nem tudott válaszolni
Egy éles hang szakította félbe a beszélgetést. Hirtelen iszonyatos bőgetés hangzott fel mellettünk. A sötétben valami szenvedve vette a levegőt és a torkából rekedtes hörgés tört elő. Rettenetesen közelinek tűnt, mégis képtelenség volt beazonosítani merről jött.
Fogalmam sincs mi riaszthatta meg ennyire, de a frászt hozta rám... Gyorsan szedtem a lábaimat, hogy minél előbb kijussunk a faluból. Gondoltam, ha már elhagyjuk a házakat végre nyugtunk lesz.
Nyugatra tartottunk a Teleki úton. Ez az út hosszan elnyúlik a puszta közepén. Jobb oldalon megművelt földek, bal oldalt pedig dombos mezőség egészen a hegyekig. Egyenesen az erdő felé haladtunk.
A kutyák még mindig láthattak minket. Hiába értünk lassan a kanyarig, még onnan is hallottuk ahogy jeleznek. Mi a fene látszódhatott belőlünk ekkora távolságból, késő éjszaka?
- Minden rendben? - kérdezte
- Persze! Csak nem számítottam rá... - lihegtem
- Én sem...
- Mi zaklathatta fel ennyire? Biztosan rosszat álmodott...
- Az állatok nem álmodnak.
- Mindegy...merre megyünk?
- Végig az úton, majd szólok ha ott vagyunk.
- Biztos jó ötlet ilyenkor erre járkálni? Azt hallottam valakitől, hogy errefelé drogosok
laknak...
- Az erdőben? Talán lakik itt néhány hajléktalan, de nem hiszem hogy tartanunk kéne tőlük.
- Szóval te feltételezed, hogy lehet ott valaki, mégis át akarsz menni rajta?
- Nincs mitől tartanunk, amíg itt vagyunk egymásnak.
Próbáltam mosolyogni, de igazság szerint már akkor visszafordultam volna. Minden egyes bokor mögé, alakokat képzeltem, akik csak arra vártak hogy valami örült, éjszakai túrára induljon, hogy aztán elvágott torokkal hajíthassák az egyik árokba. Képtelenség, de féltettem őt... Féltettem a bátor kis popóját...
- Itt már letehetsz. - mondtam
- Ez az a hely?
- Dehogy. Még át kell menni az erdőn. – erre megtorpantam
- Ne félj! Add a kezed...
- Kim! Odanézz!
Ekkor egy hatalmas szarvascsorda vágott át az úton. Hallani lehetett az agancsaik kopogását a gallyakon, ahogy átlökték magukat a sűrűjén. Legalább tízen vágódtak be az útra és tűntek el a másik oldalon. Szerencsére oda sem figyeltek ránk. A sort egy hatalmas koronával rendelkező példány zárta, aki lassan tette egymás után a lábait. Lehorgasztott fejjel követte a többieket, majd megállt az út közepén, és felénk fordult:
- NEM KÉNE ITT LENNED – hallatszott a szélből
- Talán jobb lenne, ha visszavennélek...
- Nem...most te jössz...
- Rendben... – nem kellett kétszer mondani
- Nem fordulunk vissza bármi történik is, érted?
- Figyelj Kim...lehet, hogy ez mégsem a legmegfelelőbb alkalom. Miért nem elégszünk meg
ezzel? Csak menjünk haza...
- Szükség van erre.
- Te is láttad, akármi is volt az...hallottad mit mondott, nem?
- Igen. De most én cipellek téged, oda megyünk ahova én akarom. Nem fordulunk vissza.
Teljesen elment a kedvem a sétától, de ő tovább vitt engem. Sokszor rávett engem dolgokra, amiket egyedül sosem tettem volna. Jó hatással volt rám, motivált engem.
Én is fel szoktam ugrani a hátára. Jó érzéssel tölt el, ahogy belé kapaszkodhatok és a tarkójához nyomhatom a fejem. Az én kincsem olyan erős...sokkal gyorsabban haladunk ha ő van alul.
A hátára dőltem, és csak hagytam hogy oda vigyen ahova akar. A távolba bámultam. Egy kihalt kukoricaföld tűnt fel mellettünk. Csak néhány kósza széna bála feküdt rajta. Nem túl izgalmas látvány. De aztán megláttam azt...
A sötétben nem tudtam pontosan kivenni, de...egyértelműen láttam valamit. Ott lapított középen, lassan téve egymás után erős tagjait. Olyan volt, mint egy leopárd, sötét bundával és hosszú farokkal. Aligha vett minket észre, mivel ellentétesen haladtunk...ezért inkább egy szót sem szóltam neki. Úgy is csak kinevetett volna.
Majd beértünk az erdőbe. Ettől tartottam a legjobban... Kicsit világosabb volt odabent, mint amire számítottam, de akkor sem volt túl bizalomgerjesztő.
A fák lombjai folyamatosan mozogtak a szélben és mindenféle hangok szennyezték az éjszaka csöndjét.
Azzal nyugtattam magam, hogy a fák alatt nem leszünk olyan kiszolgáltatottak, és elrejtőzhetünk. Reméltem más nem rejtőzik ott.
- Az erdő éjszaka is épp olyan ártalmatlan mint fényes nappal, látod?
- Amióta kijöttünk hallom őket...
- A fene essen beléd! A sötétben semmi ijesztő nincsen!
- Valami figyel minket...motoszkálást hallok...mehetnénk gyorsabban... – erre ledobott a
hátáról
- Hé!! Ezt most miért kellett?!
- Shhh!
Az úton hevertem. Háttal állt előttem és fülelni kezdett. Amint nekikezdtem volna, rögtön lepisszegett...
- Most véget vetünk ennek. – majd elindult a hang irányába
Leguggolt az út szélén, és kinyújtotta a kezét.
- Gyere ide...kicsikém... – mintha megakarná csókolni, halkan hívogatta a bokorban rejtőző
fenevadat
Egyszer csak egy apró fekete macska tűnt elő onnét. Kim nyomban felkapta és megfordult.
- Ez az ártalmatlan kóbor kis jószág a te félelmetes éjszakai állatod. Íme a leopárd. – és
odanyújtotta nekem
- Hé! Hagyjál!
- Akkor megbeszéltük. – vigyorgott – Menj csak kis szívem...
Elengedte majd felém fordult:
- Nem félünk többé.
Odalépett és semmi megerőltetés nélkül újra felvett a hátára. Az én erős kicsi kincsem...
Megnyugtatott. A ragyogó csillagokat bámultam. Mintha lebegtem volna. Alig vettem észre, hogy közben kiértünk onnét. Csodaszép pusztára értünk. A végtelen üresség kellemes hangulatot árasztott magából.
Egy gyönyörű lakatlan házikó felé haladtunk, ami a patak mellé épült. Nem ismertem a ház történetét, csak azt tudtam hogy évek óta üresen áll.
- Oda...
Leültünk egy csupasz betonozott részre. Korábban talán egy telefonfülke állhatott ott... Úgy tűnik ezt a helyszínt választotta.
Hozzám bújt, és a vállamra tette a fejét.
- Olyan kényelmes a vállad...
Láttam magunkat a szemben lévő ablak tükrében. Lehunyta a szemeit és átkarolt. Lágy haja a nyakamat simogatta. Milyen boldogok voltunk...
De akkor hirtelen lehervadt az arcáról a mosoly, és felemelte a fejét.
- El kell mondanom valamit...
- Akkor mond:
- De figyelj rám...
- Csak a tiéd vagyok, akármit szeretnél, ki vele!
- Sosem gondolkodtál még azon, hogy mi ketten...
- Hogy mi ketten...?
- Nem furcsálltad még sohasem, hogy együtt vagyunk?
- Miért furcsálltam volna?
- ...oké, próbáljuk így:
Emlékszel arra, hogyan ismerkedtünk meg?
- Hogyne emlékeznék kicsim? A szabadulásom után betértem az első étkezdébe, amit találtam.
Rögtön megismertél engem, pedig sosem jártam ott azelőtt. Azt mondtam valami élőt
szeretnék...
- Drágám...
- Várj! Ezután kaptam egy hívást attól a fickótól, aki bezárt...
- ...azt mondtam neked: „Különleges nő vagyok, az én kezem hideg, látja?...”
Majd elájultál, mikor a kezedhez értem? – fejezte be helyettem
- Pontosan...így volt...
- Ez az Oldboy.
- Lehet, hogy egy kicsit hasonlít rá, de...
- Nem drága, nem hasonlít...ez egy az egyben a film története.
De nem adtam fel, anélkül hogy kifújtam volna magam újra próbálkoztam:
- A vonaton találkoztunk. Te épp a budapesti nagymamádat látogattad meg. Egy német pár
vitatkozott valamin, és másik helyet választottál nem messze tőlem. Aztán elkezdtünk
beszélgetni az étkezőkocsiban és rájöttem, hogy valójában egész jó páros vagyunk. Képes
voltalak emiatt ilyen rövid ismeretség után megkérni arra, hogy szállj le velem a
vonatról és császkáljunk egész este Bécsben...
- Mielőtt felkel a nap...
- A...aznap találkoztunk. Lent voltunk a parton az alakodat csak a távolból figyeltem.
Emlékszem már akkor vonzottál. Gondoltam is, milyen különös...vonzódom valakinek a
hátához. Narancsszínű kabátban voltál, amit később unalomig ismertem, végül meg is
gyűlöltem. De akkor úgy láttam csúcs! Az a narancs kabátod...
Odajöttél hozzám és azt mondtad:
„Hál istennek, végre egy normális fazon, aki szintén elveszett.”
„Kimberlie vagyok, adnál egy...adnál egy darabot a csirkédből?”
Aztán beleettél egyetlen szó nélkül...olyan meghitt volt. Mint két szerető közt...
- Sajnálom kedves. De hiába vagy képes szó szerint idézni, ezek még mindig nem mi vagyunk.
Szörnyen rossz érzés fogott el. Nem bírtam tovább a helyemen maradni.
- Nem értem...hogy lehet?! Miért nem emlékszem?!
- Nyugodj meg kérlek, semmi baj...mindjárt megmagyarázom...
- Mi a baj velem...?
- Semmi bajod. Állj meg kérlek... – megragadta a csuklómat
- Mi ketten sohasem ismertük meg egymást.
- Mégis miről beszélsz?
Nem értelek Kim...
- Nem létezik semmiféle Kim.
...
Csak azért találtál ki, hogy egy kicsit jobban érezd magad. Egymagad vagy. Nincs a
világon olyan, aki törődne veled. Minden napod egyedül töltöd. Egyedül jössz el ezekre
az idióta éjszakai utakra. Mindig egyedül voltál, és ez soha nem lesz másképp. Ezért
vagyok itt neked...de...ebből elegem van...
Nem is számíthattam arra, ami ezután következett:
- Teljesen rám telepedtél. Tudod nem? Egy lépésem sem lehet nélküled...és ez...unalmas...
Igen! Elég unalmas tudsz lenni! Már aludni sem tudok...ott vagyok amikor elalszol és
amikor felébredsz...még a fürdőszobába is együtt megyünk... – forgatta a szemeit
- Kim...hiszen egy pár vagyunk, persze hogy mindent együtt csinálunk...
- Miért nem érted? Szükségem van rá, hogy kicsit magammal is foglalkozhassak.
Volt valami hidegség a hangjában, amivel nem tudtam mit kezdeni. Olyan volt, mintha egy idegenhez beszélne. Semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Nem bírtam szóhoz jutni. Nem egyszerűen egyedüllétre vágyott, meg akart tőlem szabadulni. Azért jött ki velem, hogy elbúcsúzhasson. És én semmit sem tehettem ellene.
- Ha nem vagy itt – kezdtem lassan - Nem érdekel semmi. Elvesztem a közönségem. Ha neki
is állnék valaminek, tudnám...senkit sem érdekelne, és nem fejezném be.
Egyszerűen...nincs kedvem élni...
- Nem te magad mondtad, hogy az aki egyedül nem képes elszórakoztatni magát, társaságban
miben reménykedne? – a saját szavaimat fordította ellenem
- Igen...de ez más...
- Miért lenne más? Azért mert együtt alszunk? Egy egészséges kapcsolat nem erről szól.
- Én nem vagyok egészséges...
Ahhoz hogy elkezdhessem, segítségre van szükségem. Valakire, aki megnyugtat. Nekem csak
te vagy...
- Ne várd tőlem, hogy életet leheljek beléd.
- ...
Szeretsz engem? - erre elfordult tőlem - Mondj valamit...kérlek!
- ...sosem szerettelek.
Abban a másodpercben az önutálatom elérte a csúcspontját. Nem létezett már többé semmi a világon. A szívem megszűnt létezni. Fojtogató mélység támadt a helyén. Utoljára hagytak magamra.
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. A következő másodpercben, már hiába kerestem volna. Ő is eltűnt akár a többi. Megfordultam és fájdalmasan vánszorogtam visszafelé. Az út hosszan nyúlt el előttem. Görnyedt alakomat fújdogálta a szél...
Nem látszottak már a csillagok. Az ég egységes fekete lepellé változott felettem. Vákuumként tapadt érzékeimre a szél. Az összefüggő lombkoronák árnyéka alatt, semmi sem látszott többé. Csak az út maradt nekem, a vaksötét és a fájó üresség.
Mindössze két lépésem volt hátra.
Az utolsó pillanatban csak azt éreztem, ahogy egy hatalmas karom átszakítja a mellkasom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése