ÖT AKADÁLY 

(F.FEJEZET)
 

Csöndes éjszaka volt.
Az iskola lapos tetején hevertem.
A mai éjszakát idefent töltöm. Próbálok nem gondolni semmi rosszra, csak egyszerűen élvezni a látványt és a kellemes időt.
Persze egymagam.
Hirtelen olyan dolog jut eszembe, amit nagyon rég nem mertem megtenni. Egyszerűen csak leválasztom magamról. A maszkkal együtt csaknem a bőröm is letépem. Régóta rá volt gyógyulva ez az álarc.
Képzelem, hogy festhetek most... Mint akinek szétszabdalták az arcát egy műtőben. Gondolom, jól látható illesztést vájt belém az évek során:
Mocskos, ragyás bőr, halott szemek és hosszú tépett haj, összességében egy rémisztő ábrázat.
„Hadd lássam utoljára a saját szememmel...” – jut eszembe...
Elterülök a hűvös kátránnyal borított tetőn. Olyan kényelmes.. ’Engedd!’
’Hadd nyomjon el az álom...’
Fémlétrán lépkedő kemény talpak zajára kelek. Ijedten fordulok az oldalamra és rémülten figyelek a feljáró felé. Még két lépés és feleszmélek:
’Az arcom!’ - vadul tapogatózni kezdek a sötétben, fogalmam sincs merre lehet, csak kúszok jobbra - balra, közben a létra egyre hangosabban csendül. A szívem a torkomban, a tüdőm zakatol, a fejem vörösen izzik, úgy érzem nyomban felrobbanok!
’Mi lesz ha valaki meglát?! Nem láthatja meg ezt!!! Ki a...fene?! Ez az elvetemült... hajnalok hajnalán nincs jobb dolga, mint erre kószálni!’
’Amióta csak idejárok, nem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki meghall engem. Milyen abszurd...de mégis! Már ennyi sem jár nekem?’
Kemény műanyagba ütközik a kezem - ’Megvan!!!’ – azonnal visszacsatolom magamra, és rögtön a tető másik oldalán vagyok.
Most találkozni fogok valakivel, aki talán mindent hallott, amit eddig magamban beszéltem. Csak visszahúzódom a túloldalra és várom, hogy vége legyen.
Rosszul vagyok. Rögtön kavarogni kezd a gyomrom és máris kiszáradt a szám.
Már megint belekevernek valamibe, amihez semmi közöm.
Ekkor felér a látogatóm.
Az iskolaudvar hideg utcalámpái reflektorként világítják meg a hátát. Az árnyékból figyelem őt. Az arca sötétbe borul. Nem látszik belőle más csak pár titokzatos zöld tincs.
A rejtélyes nőalak pár lépést tesz a sarok felé, majd a kabátjában kezd matatni és nekidől a keskeny peremnek.
„Rágyújt kisasszony?” – idézi fel bennem...
A látogatóm tehát egy dohányos. Megnyugtató. Ezek szerint még sem miattam van itt.
Az apró kis fénypont pislákol, ahogy bele-bele szippant.
Szomorú tény, hogy a távolság köztem és az emberiség ezen egyede között, nagyobb mint köztem és egy csimpánz között - ’De miért éppen most...?’
  - Van ott valaki?
’NEM! Nincs itt senki!’ – kiáltom magamban
Felkelt és közelebb lépett.
’Egy pisszenést se! Egyetlen mozdulat és véged!’
A válaszomat várja. Meglátott...ez már biztos. De hamar vége lesz.
  - Bárki is vagy...nincs mitől tartanod.
    Én is olyan vagyok akár csak te...
’Miről beszél?’
Én nem veszek rész ebben a beszélgetésben.
  - A mai napnak különlegesnek kéne lennie. Ehelyett itt állok, egymagam...
Ekkor hirtelen az egyik udvarról megszólalt Beethoven kilencedik szimfóniájának fő motívuma. Süvítő fénycsóvák kúsznak felénk, hatalmas robbanásokban végződnek az égen, és hosszan nyúlnak el a tető felett. Végtelennek tűnő kaotikus sorozatként lőtték fel őket a zene ritmusára.
A fények felfedik a sötét sarkokat...Nincs hova rejtőznöm többé.
Csak ültem ott tétlenül, a kezem az álarcra tapadt. Szégyelltem magam, és amilyen vagyok...
Középen állt. Az égre meredt. Keresztbe tette a lábait és átkarolta magát. Közben olykor mereven a szájához emelte a cigarettát.
  - Szilveszter van. – jegyezte meg
A színes villanások megvilágították őt. Az olajzöld esőkabátját.
Milyen kedves, szomorú arc...
Folytak a könnyei, de nem vett róla tudomást.
’Ne bámuld már...’
  - Milyen rohadt nyomasztó minden, ha nincs kivel megosztanod...
    Ilyenkor derül ki, kik az igazi barátaid...Tudod?
    Ha csak úgy hagyják, hogy így érezd magad... Hát...
Becsukom a szemem és megpróbálok nem létezni többé. Így nem látom a tűzijátékot, se semmi mást.
Ennél jobban képtelen lennék összehúzni magam. Az arcomat a térdeim közé szorítom. Itt senki sem találhat rám.
Közben véget érnek a robbanások és elhallgat az óda...
Majd valaki megérinti a vállam.
Kipattannak a szemeim.
...de akkor már nincs ott senki.
Megint egyedül maradtam.
Elengedem magam és felegyenesedek.
Kiropogtatom a görbe hátam.
Kezd megnyugodni gyomrom...
Pont középen állok meg, és olyan csodálattan tekintek fel, mint ahogy a látogatóm tette. A számhoz emelem a kezem, és nagyot szippantok a levegőbe. Finom sóhajtással tör elő belőlem.
’Jobb lesz ha elindulok...’
’Még visszajöhet...’
Már a feljáró kapaszkodóit fogtam, amikor megpillantottam a lábam mellett azt a kis dobozkát. Egy 330ml-es citrom ízű lipton ice tea volt. Nem is sejtettem, hogy gyártanak üveges kiszerelésben. Talán a látogatóm hagyta itt.

Oda kell figyelnem. Nem kerülhetek még egyszer ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.
Valami ügyes csel.
Undorító érzés fogott el...
Nem jövök ide többet.