A SERPENYŐ TÖRTÉNETE 

 Egy esős napon történt. Aznap megállás nélkül esett. Hajnalban úgy ahogy késő este. Hideg esőtől áztak az utak. A hűvös, párás levegő beférkőzött a bőrkabát alá.
Nem volt nálam más csak a forgótáras Cobra 6-os revolverem, amit vacogva szorongattam a kabátzsebemben. Éjjel mintha egy másik világ kelne életre ezeken az utcákon, melynek rémes lakóit a sötét bújtatja. Az öreg kolt nem véletlen kísért engem.
 Lassan haladtam a főutcán, annak minden neszére éberen figyelve. Ha akkor látott volna valaki, egy görcsöt vehetett volna észre, amint a zsebébe mélyesztett kezekkel, a nyakát behúzva zavartan gyalogol a zuhogó esőben. De nem láthatott senki sem. Az élők biztosan nem. Az arcomat egy fekete kalap védte, aminek pereméről a vállaimra vízesésként csobogott le a fagyos lé. Szabályosan fürdőztem benne. De ez akkor egy csöppet sem érdekelt. Nem a semmiért merészkedtem ki ilyenkor az üresnek tűnő falucskába. Kerestem valamit.
 Az öregek azt mesélték ha valaki látni akarja, a falu határáig kell mennie. Szabályosan egyedül, pontban éjfélkor valami olyannak lehet szemtanúja, aki oda merészkedik, amit még soha életében nem látott. Olvastam egy lányról, aki súlyosan megfizetett a kíváncsiságáért. Akkor 15 évvel ezelőtt elindult otthonról, de sosem tért haza. A falusiak pedig, attól fogva úgy tettek mintha soha nem is létezett volna. Debórának hívták. Ki tudja mi történhetett vele? De én tudom hogy létezett és tudom hogy igaza volt. Létezik valami megmagyarázhatatlan erő ebben a faluban és ő képes volt feláldozni magát, hogy ezt bebizonyítsa. Már csak azért is, hogy ne legyen fölösleges a lány halála, végig kell sétálnom az úton, amit drága kezeivel kikövezett nekem.
 Elértem a hidat. A sínek előtti híd a patak felett ívelt át. Ahogy a korláton át lenéztem, láttam a zavaros felszínű vizet, ahogy a mélyben csobogott. Megálltam középen, és csak a feketeséget bámultam. Volt valami hívogató benne. Furcsa melegség járta át a testem, amikor arra gondoltam, levetem magamat a jéghideg hullámokba. Olyan könnyedén átszökkenhetnék ezen az aprócska korláton...és szabad utam lenne lefelé, ahol a langyos, tej és méz folyam sodrásába csobbannék. A szívem karamellába csöppenne, és meztelen kacér lányok... "ELÉG EBBŐL!" - kiáltotta jó öreg rekedtes belső hangom. Ekkor vettem észre, hogy szorosan állok a korlát mellett. Két kesztyűbe csomagolt kezemmel, hihetetlen erővel szorítom a kapaszkodót. Az izmaim pattanásig feszülnek a bőröm alatt. Az állomás lámpáinak narancsos fényében, ázó karórám mutatóit fürkésztem, amit direkt a templom órájához igazítottam. Hamarosan éjfél. Innen még 8 perc kell hogy elérjem az autópályát a szokásos tempómban. Hamar otthagytam ezt a zavarba ejtő élményt, és a temető melletti járdára léptem.
 Egy nyirkos sötét temető csak ez hiányzott most... Gyorsítottam hogy semmit ne bízzak a véletlenre. Ahogy egyre raktam egymás után a lábaimat, a kerítés is egyre gyorsabban futott mellettem. A víz az arcomat verdeste. Végül olyan tempót vettem fel, hogy a gyaloglásom futássá fejlődött - "Nincs időm. Már csak 2 perc" - Pocsolyák ezrein léptem át, és fröcsköltem őket a nadrágom szárára, ahogy a sivár út közepére bátorkodtam, és rohantam tovább 'Nincs időm!'
 A kereszteződést érek, már csak egy utca van hátra a kijáratig. A csúszós leejtő lendülete egészen a célomig hajt. Úgy siklok, mintha álmodnék.
Még időben kiértem. Ott álltam, ahol Debóra 15 évvel ezelőtt. 19 másodpercem maradt. Az autópálya is olyan kihalt volt, mint az egész hely. Folyt a víz mintha az egész egy hatalmas folyó volna. Hangosan ütötte amit csak ért, egy kész koncert, a eső otromba játéka. Az üveg kopogott a karomon. Az órám másodperc mutatója megállás nélkül haladt tengelyén, rohamosan az éjfél felé - 'Na, mi lesz most?'

8...7...6...5...4...3...2...

Bimm...Bamm...Bimm...Bamm... és így tovább, a hang irányába néztem. Az éjfélt jelzi. 4 kongatás az egész és 12 az órák száma. De semmi nem történik. Tökéletes csönd csak a harang szól. Nem tetszik ez nekem. Kibiztosítottam a cobrát. Felnéztem az égre, ami a halál végtelen feketéjét öltötte. Tágra nyitottam a szemeimet. Kellemes hűvös levegőt szívtam magamba - "Az eső...?" - Hirtelen elállt. Fel sem tűnt, eddig megállíthatatlanul zuhogott most pedig vége.
 Ismét furcsa melegség járja át a testem. Émelyítő érzés... - "Mi van velem?" - A markomba temettem az arcom, a fejem is belefájdul. Fájdalmas forróságot éreztem a csontjaimban, úgy éreztem a következő pillanatban felrobbanok. Az út közepe felé vánszorogtam görcsölve. A földre rogytam - 'Végem...' - Elértük a 16. kongatást. A földön feküdtem a két sáv között mozdulatlanul. Széttártam fájó tagjaimat, és az égre tekintve lihegtem. Félig nyitott szemeimen át néztem ahogy kavarog, majd megállapodik. Visszatért eredeti színeibe. Az eső is neki kezdett. Hosszúkás és kemény cseppek ütögették az arcomat. Édes hideg víz. A megkönnyebbüléstől mosolyogni kezdtem, aztán el is nevettem magam. A könnyeim kiszaladtak attól boldogságtól, amit akkor éreztem. A halál közeli élmény, ami emlékeztetett rá valójában mennyire is ragaszkodunk nyomott kis életünkhöz, újra megtöltött élettel
'Köszönöm, Debóra'
 A bal kezemmel a fejemet támasztó tárgy felé nyúltam. Kihúztam, és jobban szemügyre vettem mi az. Egy kisméretű serpenyő volt:
'Mit keres a út közepén egy francos serpenyő?'
Megforgatom. Egész helyes. Ha hazamegyek, 20-szor elmosom, hogy biztos kijöjjön belőle az útépítők hónapok óta rászáradt ételmaradéka, majd megsütöm a méltán híres rántottámat.'
Nincs is jobb annál ha egy napon a halál fenyeget, majd haza mész és jól bevacsorázol egy halom tojásból meg mindenféle jóból." Hirtelen fém karcogását hallottam a másik oldalról. Kíváncsian pillantottam a felé, ahol egy homályos fém karika fogadott. A jobb kézfejem önállóan mozgott, idegen erő hajlította be az ujjait a markolaton.
Végig éreztem, ahogy az a forró 38-as különleges katonai töltény behatol a bal szememen, át a tekervényes agyamon és végül a tarkómba ütközve kirobbantja a fejemből a koponyám tartalmát. A kifröccsenő agyvelő a serpenyőbe talált
'Ahogy sejtettem...'
 A hűlő testem felett guggolok és próbálom visszatartani a nevetésem. Röhejesen festek. Debóra áll mellettem. Félretol, hosszú szőke hajával beteríti a holttestem és egy apró csókot nyom a bal szemem maradékára. Majd rám emeli tekintetét. Angyali arca van, kedves, szerény. Abban a fehér hálóingben áll előttem, amiben meghalt. Valamit mondani próbál, de csak az apró ajkai mozgását látom. Aztán rám mosolyog. A revolver hangja, végtelenül cseng a fülemben. De én már egy vagyok közülük. Beszéd nélkül is tökéletesen megértjük egymást.

Ma születtem, az éjszaka gyermeke vagyok.