ÖT AKADÁLY
(R.FEJEZET)
Egy átaludt nap után, nehezen lehet elaludni. Mondhatni: Egy eszeveszett képtelenség...
Az életritmuson totális romokban.
Forgolódástól kikopott ágyamban fekszem, a takarót magamköré tekerem és magzatpózban szorongatom a párnámat. Próbálok nem gondolni az ismétlődő a zajokra.
Ha olyan életem lenne, igazi célokkal a szent önmegvalósítás felé és nem gyötörne minden éjjel a lelkemet kifordító szívgörcs, akkor sem tudnék rendesen pihenni.
Egy átaludt nap után képtelen vagyok álomba merülni. Főleg ha valaki este tizenegykor kövekkel dobálja a szobám ablakát.
„Kék-vörös nyugtató, rúzsvörös altató...”
Fények gyúltak és kinyílt a bejárati ajtó. Ezek szerint más is ébren van. A gondosan elsötétített ablakomban, aminek a keretéhez még nyáron csavaroztam hozzá a sötétítőfüggönyöket, két döntött árnyék jelent meg. Beszélgettek egymással. De nem tudtam kivenni.
Még fél percig úgy teszek, mintha aludnék, aztán kénytelen leszek megmozdulni. Az emberek szeretnek ajtókon dörömbölni.
Éjszaka van...
A falba mélyesztem a retesz végét, és elfordítom a kulcsot a zárban. Ha továbbra sem hagynak békén, kénytelen leszek felmenni...
Pont az ilyen esetekre rendeztem be a fenti a búvóhelyet.
A szoba feletti rész zsúfoltig volt pakolva kartondobozokkal, nikecellel, és az üvegszálsas hőszigetelés maradékával, amit még tavaly decemberben szedegettem össze. A feljáró ajtaja egy vastag felhőrétegre nyílt. Tömény, penész szagú sárgás pamacsszőnyeg fedte a szoba tetejét.
A vészkijáratot használtam.
Mintha a hajléktalanok mennyországába csöppennék ilyenkor. A 40V-os izzó finom lengése mozgatja az árnyékomat a cserepeken.
Helyére csúsztatom a fedelet.
Innentől kezdve újra megszűnők létezni a földi halandók számára. Ég veletek zavaró fények és idegsítő hangok.
Újra egyedül.
Kiásom magam onnan és végre kiegyenesíthetem a hátam.
Itt már változatos minőségben tornyosultak a szeméttornyok. Gyönyörű gyűjtőhelye ez a hétköznapi használati tárgyaknak, amik a haszontalan jelzőt kapták. De bőven akadnak itt tönkrement elektronikai cuccok és egy ház építéséből megmaradt különböző fedőanyagok is.
A helyem a padlás végében volt. Átbújok a keresztgerendák alatt, egyenesen a falban lévő résig. A csupasz téglafal közepén ember nagyságú lyuk tátongott. Így lehet átjutni a másik lakrészbe.
A világ zaja már nem ér el idáig. Kellemes békesség uralkodik idefent.
Ha nem figyelnék oda rá, napokon belül vastag por és faforgács réteg fedne mindent.
Szerencsére olyan sokat járok ide, hogy már fel sem tűnik milyen szag uralkodik itt.
Egyetlen szeget sem tudok beütni a gerendába anélkül, hogy ne ömölne közben egy kiló fapor az arcomba.
Én bútoroztam be. Többségében házikészítésű berendezések, ami meg is látszik rajtuk, de legalább használhatóak valamire.
Egy napi munkám eredménye a tető magasságában meredező zsúfolt könyves polc. Egy borongós napon építettem, amikor csak az autisztikus energiáim levezetése segített.
Sosem fogom elolvasni őket...
Az asztalom egy szekrényajtóból készült. Egyetlen csavar sem tartja, csak be van szorítva a sarokba ingatag lábain. Minden lába teljesen egyedi. Két egymásom lévő tévé tartja a helyen a polcok alatt.
Elnyúlok a fotelben, mint Sherlock Holmes. Persze a brit feldolgozásban, nem pedig a béna amerikai utánzatban. Dr.Houset még el lehet ismerni, de az eredeti modernizált változata egyértelműen verhetetlen a témában.
’Unatkozom’ – szólal meg elmémben Benedict Cumberbatch mély baritonja
Én is szívesen szétlőnék ilyenkor egy falat... Legalább mosolyt csalnék valamire. Üveget törnék, gyújtogatnék... hogy jobb legyen.
Kétségbeejtő helyzet. Mintha nyomban kifordulnék magamból. Folyamatosan úgy érzem egy másodpercig sem bírom tovább elviselni, rögtön összeroppanok! De még nem!
Mert egy hazugság egyben tart. Egy átkozott kis semmiség, ami sosem engedi, hogy teljesen érzéketlenné váljak.
Semmi sem segíthet rajtam.
Rég magam maradtam.
Újabb zörgésre ébredek. Úgy látszik, most ez a divatos.
Most a feljáró ajtaja zengett...
Három higgadt kopogás és szünet. Majd ezt ismételte még kétszer. Végül elhallgatott.
Vártam egy kicsit. A feljáró tetején álltam stoklámpával a kezemben, és a hatalmas faajtót figyeltem. Két retesz volt rajta, a két oldalán. Kívülről, nem lehetett kinyitni ha belülről bezárták, és fordítva.
Felakasztom az ócska stokot és lassan kihúzom a vasat a falból.
Óvatosan tárom fel a padlás igazi bejáratát.
A hullámlemezen kopogtak az esőcseppek.
Vihar tombolt.
A ház mögül egy eltévedt fénysugár világította meg az udvart. A mi utcalámpánk sosem égett... Ha nem használnám a kislámpát az orromig sem látnék odakint.
A tetőről lefolyó vízfátyolon át egy aprócska tárgy csillan meg a nedves fűben.
Nem bírok a kíváncsiságommal.
Magam sem értem magamat. Összehúzom a köntösöm és kilépek az esőbe, ahogy vagyok.
A feljáró ajtaja 2 percenként hatalmas zörejjel ütközött neki a keretének mögöttem. Még az esőn keresztül is tisztán hallani lehetett.
Figyelve lépkedtem befelé. A fűzfa ágai kókadtan nyúlottak a földre az kert végében. Ázott a hinta, a tűzrakó hely, és a téglarakás...
Mindig úgy gondoltam, hogy van valami hátborzongató ebben a helyben...
Majd megszólalt a templom harangja.
’23:23 van’ – nyugtáztam magamban
És rögtön eszembe jut:
„Nem mondhatnám, hogy bármit is csinálnék...De a harangzúgás...”
„Harang?”
„Igen. Ma bántóan-” – áh...nem érdekes...
Előre fordulok és a lábam elé nézek.
Ugyanaz a 330ml-es üveg hevert előttem, mint amit az iskola tetején láttam. Rajta egy szinte olvashatatlan üzenet:
„Légy jó idegen!”
'Légy jó idegen...'
Ekkor vettem észre, hogy a kert hátuljában egy vörös bundás jószág jelent meg. A lebontott kapualjban ácsorgott. Rám meredt villogó szemeivel. Így néztük egymást egy darabig, majd egyetlen apró mozdulatomra elillant.
’Furcsa szerzet...’ - gondoltam
Közben elhallgatott a harang, és megállt az ajtó...
’Bassza meg!!!’ – azonnal visszarohanok
Kétségbeesetten dörömbölni kezdek rajta és a kilincset rángatom...De semmi! - ’Hogy mersz engem kizárni?!’ - Addig csapkodom ökölbe szorított kezekkel, míg össze nem vérzem magam az érdes fán...
’Takarodj belőlem!’ – kiáltom magamban
De nem bírom sokáig...
Az ütéseim lassan elgyengülnek...
Összeesem.
Ronggyá ázott ruhámban, a kezemet fájlalva összehúzom magam a lépcső egyetlen fokán.
Elcsüggedek... de az álarc mégis rezzenéstelen marad.
Nem vigyáztam.
Rést hagytam a burkon.
Végzetes hibát vétettem és fel sem tudtam fogni mindennek jelentőségét...
Csak a szép ajándékom járt a fejemben: Vajon miért kaptam? Kitől?
De legbelül valahol éreztem, hogy ez a hiba később a vesztemet okozza majd.
Az életritmuson totális romokban.
Forgolódástól kikopott ágyamban fekszem, a takarót magamköré tekerem és magzatpózban szorongatom a párnámat. Próbálok nem gondolni az ismétlődő a zajokra.
Ha olyan életem lenne, igazi célokkal a szent önmegvalósítás felé és nem gyötörne minden éjjel a lelkemet kifordító szívgörcs, akkor sem tudnék rendesen pihenni.
Egy átaludt nap után képtelen vagyok álomba merülni. Főleg ha valaki este tizenegykor kövekkel dobálja a szobám ablakát.
„Kék-vörös nyugtató, rúzsvörös altató...”
Fények gyúltak és kinyílt a bejárati ajtó. Ezek szerint más is ébren van. A gondosan elsötétített ablakomban, aminek a keretéhez még nyáron csavaroztam hozzá a sötétítőfüggönyöket, két döntött árnyék jelent meg. Beszélgettek egymással. De nem tudtam kivenni.
Még fél percig úgy teszek, mintha aludnék, aztán kénytelen leszek megmozdulni. Az emberek szeretnek ajtókon dörömbölni.
Éjszaka van...
A falba mélyesztem a retesz végét, és elfordítom a kulcsot a zárban. Ha továbbra sem hagynak békén, kénytelen leszek felmenni...
Pont az ilyen esetekre rendeztem be a fenti a búvóhelyet.
A szoba feletti rész zsúfoltig volt pakolva kartondobozokkal, nikecellel, és az üvegszálsas hőszigetelés maradékával, amit még tavaly decemberben szedegettem össze. A feljáró ajtaja egy vastag felhőrétegre nyílt. Tömény, penész szagú sárgás pamacsszőnyeg fedte a szoba tetejét.
A vészkijáratot használtam.
Mintha a hajléktalanok mennyországába csöppennék ilyenkor. A 40V-os izzó finom lengése mozgatja az árnyékomat a cserepeken.
Helyére csúsztatom a fedelet.
Innentől kezdve újra megszűnők létezni a földi halandók számára. Ég veletek zavaró fények és idegsítő hangok.
Újra egyedül.
Kiásom magam onnan és végre kiegyenesíthetem a hátam.
Itt már változatos minőségben tornyosultak a szeméttornyok. Gyönyörű gyűjtőhelye ez a hétköznapi használati tárgyaknak, amik a haszontalan jelzőt kapták. De bőven akadnak itt tönkrement elektronikai cuccok és egy ház építéséből megmaradt különböző fedőanyagok is.
A helyem a padlás végében volt. Átbújok a keresztgerendák alatt, egyenesen a falban lévő résig. A csupasz téglafal közepén ember nagyságú lyuk tátongott. Így lehet átjutni a másik lakrészbe.
A világ zaja már nem ér el idáig. Kellemes békesség uralkodik idefent.
Ha nem figyelnék oda rá, napokon belül vastag por és faforgács réteg fedne mindent.
Szerencsére olyan sokat járok ide, hogy már fel sem tűnik milyen szag uralkodik itt.
Egyetlen szeget sem tudok beütni a gerendába anélkül, hogy ne ömölne közben egy kiló fapor az arcomba.
Én bútoroztam be. Többségében házikészítésű berendezések, ami meg is látszik rajtuk, de legalább használhatóak valamire.
Egy napi munkám eredménye a tető magasságában meredező zsúfolt könyves polc. Egy borongós napon építettem, amikor csak az autisztikus energiáim levezetése segített.
Sosem fogom elolvasni őket...
Az asztalom egy szekrényajtóból készült. Egyetlen csavar sem tartja, csak be van szorítva a sarokba ingatag lábain. Minden lába teljesen egyedi. Két egymásom lévő tévé tartja a helyen a polcok alatt.
Elnyúlok a fotelben, mint Sherlock Holmes. Persze a brit feldolgozásban, nem pedig a béna amerikai utánzatban. Dr.Houset még el lehet ismerni, de az eredeti modernizált változata egyértelműen verhetetlen a témában.
’Unatkozom’ – szólal meg elmémben Benedict Cumberbatch mély baritonja
Én is szívesen szétlőnék ilyenkor egy falat... Legalább mosolyt csalnék valamire. Üveget törnék, gyújtogatnék... hogy jobb legyen.
Kétségbeejtő helyzet. Mintha nyomban kifordulnék magamból. Folyamatosan úgy érzem egy másodpercig sem bírom tovább elviselni, rögtön összeroppanok! De még nem!
Mert egy hazugság egyben tart. Egy átkozott kis semmiség, ami sosem engedi, hogy teljesen érzéketlenné váljak.
Semmi sem segíthet rajtam.
Rég magam maradtam.
Újabb zörgésre ébredek. Úgy látszik, most ez a divatos.
Most a feljáró ajtaja zengett...
Három higgadt kopogás és szünet. Majd ezt ismételte még kétszer. Végül elhallgatott.
Vártam egy kicsit. A feljáró tetején álltam stoklámpával a kezemben, és a hatalmas faajtót figyeltem. Két retesz volt rajta, a két oldalán. Kívülről, nem lehetett kinyitni ha belülről bezárták, és fordítva.
Felakasztom az ócska stokot és lassan kihúzom a vasat a falból.
Óvatosan tárom fel a padlás igazi bejáratát.
A hullámlemezen kopogtak az esőcseppek.
Vihar tombolt.
A ház mögül egy eltévedt fénysugár világította meg az udvart. A mi utcalámpánk sosem égett... Ha nem használnám a kislámpát az orromig sem látnék odakint.
A tetőről lefolyó vízfátyolon át egy aprócska tárgy csillan meg a nedves fűben.
Nem bírok a kíváncsiságommal.
Magam sem értem magamat. Összehúzom a köntösöm és kilépek az esőbe, ahogy vagyok.
A feljáró ajtaja 2 percenként hatalmas zörejjel ütközött neki a keretének mögöttem. Még az esőn keresztül is tisztán hallani lehetett.
Figyelve lépkedtem befelé. A fűzfa ágai kókadtan nyúlottak a földre az kert végében. Ázott a hinta, a tűzrakó hely, és a téglarakás...
Mindig úgy gondoltam, hogy van valami hátborzongató ebben a helyben...
Majd megszólalt a templom harangja.
’23:23 van’ – nyugtáztam magamban
És rögtön eszembe jut:
„Nem mondhatnám, hogy bármit is csinálnék...De a harangzúgás...”
„Harang?”
„Igen. Ma bántóan-” – áh...nem érdekes...
Előre fordulok és a lábam elé nézek.
Ugyanaz a 330ml-es üveg hevert előttem, mint amit az iskola tetején láttam. Rajta egy szinte olvashatatlan üzenet:
„Légy jó idegen!”
'Légy jó idegen...'
Ekkor vettem észre, hogy a kert hátuljában egy vörös bundás jószág jelent meg. A lebontott kapualjban ácsorgott. Rám meredt villogó szemeivel. Így néztük egymást egy darabig, majd egyetlen apró mozdulatomra elillant.
’Furcsa szerzet...’ - gondoltam
Közben elhallgatott a harang, és megállt az ajtó...
’Bassza meg!!!’ – azonnal visszarohanok
Kétségbeesetten dörömbölni kezdek rajta és a kilincset rángatom...De semmi! - ’Hogy mersz engem kizárni?!’ - Addig csapkodom ökölbe szorított kezekkel, míg össze nem vérzem magam az érdes fán...
’Takarodj belőlem!’ – kiáltom magamban
De nem bírom sokáig...
Az ütéseim lassan elgyengülnek...
Összeesem.
Ronggyá ázott ruhámban, a kezemet fájlalva összehúzom magam a lépcső egyetlen fokán.
Elcsüggedek... de az álarc mégis rezzenéstelen marad.
Nem vigyáztam.
Rést hagytam a burkon.
Végzetes hibát vétettem és fel sem tudtam fogni mindennek jelentőségét...
Csak a szép ajándékom járt a fejemben: Vajon miért kaptam? Kitől?
De legbelül valahol éreztem, hogy ez a hiba később a vesztemet okozza majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése