ÖT AKADÁLY 

(A.FEJEZET)
 

  - Még haragszol rám? – türkiz tincsek beszéltek hozzám
’...’
  - Később talán megérted...
  - Kettőt kérünk. – nézett fel az eladóra
Lent voltunk az aluljáróban. Mindent ez a kellemes hideg fény borított.
Odanyújtotta a turmixot, amit nekem vett.
  - Gondoltam a szívószálat legalább be tudod csúsztatni a szádhoz...
    Ha egyáltalán van olyanod...
    Még nem hallottalak beszélni.
’Milyen jó hozzám...’
De ha tudná milyen vagyok, undorodna tőlem. Akár a többi.

Odalent sétáltunk a széles folyosókon, a végtelen márványlabirintusában. Viszonylag kevesen voltak, szóval gondolom éjszaka lehetett.
  - Ha belegondolsz, rosszabbul is járhattál volna. Nem mindenki olyan elnéző mint én. – majd
    nagyot kortyolt, és kivágta a maradékot a kukába
’Az álarc és a varrat véd a fúria ellen...’
  - Az életfilozófiám az, hogy én leszek mindenben a legjobb. Azt teszem, amit akarok, akkor
    amikor akarom, azzal akivel akarom!
    Egyébként meg, mindenki elmehet a fenébe...nincs szükségem senkire, hogy szórakozzak!
’Akkor én miért vagyok itt?’
Előkapja a cigarettatartóját. Ügyesen kiütöget belőle egy szálat majd a fogai közé veszi és rágyújt.
’A metró egész területén tilos a dohányzás.’
  - Nem vagyok kedves. Nem kell kedvesnek lennem, és másoknak sem kell kedvesnek lenniük
    velem. Érted?
Olyan gyorsan szipákolta, hogy mire odaértünk már semmi nem maradt belőle. Lehajította a csikket és a beletaposta a padlóba.

A 2-es metrón utaztunk... mint két jóbarát.
A középső fogódzkodó két oldalán álltunk egymással szemben. Folyamatosan beszélt hozzám.
Én csak a metró suhogását hallgattam. A halált juttatta eszembe. Sínek közé esni és ott ragadni, rohadt módja a halálnak...
  - Aznap mikor először találkoztunk, megjegyeztelek magamnak. Ahogy ott kuporogtál...arra
    gondoltam: „Áh, végre egy normális ember, aki szintén elveszett.”
’...’
  - Van sejtésed róla, hogyan találtalak meg?
’Gondolom hazáig követett...’
  - Garten nem olyan nagy település. Mennyien élhetnek benne? Úgy 2000-en? Módszeresen végig
    kopogtattam érted minden utcájának, minden egyes házát...
    Egyébként jössz nekem egy sebtapasszal. – ütötte meg a vállam
’Mi a fekete fene? Egyáltalán honnan tudta, hogy megtalált?’
  - Látszólag senki sem ismer téged. Mármint...persze azok közül, akik hajlandóak voltak
    ajtót nyitni nekem.
    De ez...olyan szomorú...
’Ez az én örökös tragédiám, látogató...’
  - Képzeld csak el... Talpig bőr szerelésben, végig járom érted az egész városkát.
    A csodaszép fekete Yamahámmal és egy táskával, ami... – sóhajtott
    Ami. Erre később visszatérünk.
’Talán túl sokat mondott volna?’
  - Az jutott eszembe...hogy egyszer eljöhetnél velem Ulikára. Van egy zsidó temető a
    közelében.
    Szoktál korizni?
’Tél közepe van. Meg persze nekem, amúgy sincsen...’
’Miért is beszél erről? Sosem lesz ilyen.’
  - De egyezzünk meg valamiben...
    Hogy a bizalmasod lehessek öt akadályt kell leküzdened.
    Ha erre nem vagy hajlandó, sajnos el kell búcsúznunk egymástól.
’Mi ez most hirtelen?’
’Mit akar? Mégis...ki ez a lány?’
Azt mondja a bizalmasommá akar válni...
Hanyagul nekidőlök a kapaszkodónak, és csak nézek magam elé.

- Szünet -

Ahhoz hogy ezt a jelenetet igazán megértsük, korábbra kell visszatekintenünk. Pontosabban 2015-re és azokra az eseményekre, amik egy Alice nevű lányhoz kapcsolódnak.
Alicet még a másik iskolámban ismertem meg. Olyan volt ő akárcsak én...Jól megvoltunk. Úgy érezhettem arra a kis időre, hogy végre találtam valakit...
Aztán persze vége szakadt. A kapcsolatok nem tartanak örökké, ezt sajnos rajta keresztül tanultam meg. Az utolsó beszélgetésünk egy rövid telefonbeszélgetés volt:
  - Szívből kívánom neked, hogy találj magadnak egy bizalmast. Sajnálom, de én ezt nem
    adhatom meg neked.
  - Miért teszik ezt velem?
  - Légy jó. – és letette
Ezek voltak Alice utolsó szavai hozzám. Ez a két szó utána sokáig visszhangzott bennem. A jóbarátom volt, én mégsem tudtam az lenni számára. Így csalódott...én pedig kiábrándultam az emberekből. – Andy? -
Akkor Alice volt az egyetlen emberi lény, akiről képes voltam elhinni hogy a barátom lehet. – Andy?! - Ő volt az utolsó kicsi szál, ami visszatartott engem a feneketlen magány végtelen poklának legmélyétől. – Hallasz?! –

- Vissza -

Ezek alapján kissé különös, hogy éppen ezzel állt elő: „Légy jó idegen!” – ezt írta. A Wieczny poufny vonal egy év alatt ér körbe, mi pedig mintha hónapok óta zötykölődnénk itt.
Nem voltam jelen.
’Használhatatlan vagyok...’
  - Egy szót sem szólsz soha... Hogy bízzak meg egy ilyen emberben?
    Most meg rám sem bírsz nézni!
’Csönd legyen...’
  - Mi bajod van? De tényleg!
    Nézz már rám te idióta!!
’Fogd be!’
  - Jólvan...
Ökölbe szorította a kezét és akkora lendülettel húzott be nekem, hogy majdnem ő is pofára esett.

- Ekkor ütött meg először -

A patakból ködfátyol bontakozik ki. Magas oszlopban tört felfelé. Ledobom valahol a táskámat. Fogalmam sincs mi jár a fejében, hogy továbbra is engem követ. Hátra nézek és még mindig ott áll, arcán büszke mosolya maradékával. Később majd elszámolok vele. Úgy mozgok akár egy részeg.
  - Segíthetek?..Hé! – anélkül, hogy ránéznék ellököm magamtól és intőn felemelem a
    mutatóujjam.
Erre engedelmesen hátrébb húzódik. A kezem az arcomra tapasztom. Így állok egy darabig, merengve.
’Elment az eszem, nekem is...’
Szédülten ereszkedem le a vízhez, majd óvatosan a feljebb tolom az álarcom. Persze csak annyira, hogy alá nyúlhassak és letörölhessem a vért. Majdnem mondok valamit, de nem szabad...Ha megteszem mindennek vége szakad...
Már nem láttam rajta azt az őrületet mint korábban.

Hideg a víz. Felé hajolok és merev mozdulatokkal locsolom a sebeim.
Majd lassan visszahúzódom a térdeimre, és elkezdem dörzsölni a sebes részeket. Hátra nyújtom az vörös ujjam és megint arra intem, hogy ne merjen közelebb jönni.
Miután megmosom a kezeimet, gyorsan a helyére csúsztatom az arcom.
Csak ekkor eszmélek fel, hogy magam maradtam.
Már az előbb is hiába mutogattam hátra. Senki sem láthatta...
Tiszta vagyok, de senki sem látott, mert mindvégig egyedül voltam...
.
.
.
Talán csak a betegség tünetei ezek.
Valaki betörte az orrom...és...rengeteget utaztam...
De vajon, hogy kerültem ide?
Végig magam voltam. Istenem...
Oda kell figyelnem a gyógyszereimre.
Kezdek szétcsúszni.

Itthon. A fürdőszobában. Átlépek a kád peremén, elhúzom a függönyt és megnyitom a csapot. Csukott szemmel a vízsugárba fordulok. Ez majd kitisztítja a fejem...
Amikor épp szállnék ki onnét, különös látvány fogad:
  - Halihó drága.
’MI?!A??PPFFFFENE?!?’ – azonnal visszabújok a függöny mögé
Görcsbe rándul a karom, erősen szorítom magam elé.
Az előbb azt láttam, ahogy a vécé tetején üldögél keresztbe tett lábakkal, egyiket a másikon hintáztatva, egy csöppet sem zavartatta magát.
De ez nem lehet igaz...
’Nincs itt senki más! Ő NEM LEHET VALÓDI!’
  - Ne merj engem ignorálni, hallod?!
    Létezem te majom! Itt lakom!
    Szólj már hozzám!!
’Beszél hozzám. Lenyűgöző fantázia...’
Erre közelebb lép és óvatosan megérinti a kezem. Ijedtemben leszakítom a karnist. Hatalmas puffanással csapódik a kád fenekének. Magamköré csavarom a függönyt és a sarokba tolom magam. A lábaim a kád szélen csúszkálnak, az egyik kezem az arcomra tapad a másikkal próbálom fent tartani a takaróm.
  - Megegyeztünk Andy! Tőlem nem szabadulsz ilyen könnyen.
Aztán a tükörre kezdett írni, lendületesen mint egy energikus gimnáziumi tanár:
                   ”A B I G E L  C O W Y
                                       A TE
                                          B I Z A L M A S O D  L E S Z!!!”
’Mert egy felkiáltójel nem elég, tegyél oda rögtön hármat...’
  - Szükséged van rám. Akkor is ha te magad képtelen vagy belátni. Te kis gyengeelméjű...
    Segíthetek neked. De az nem megy ha közben te nem segítesz magadon.
Már stabilan tartottam magam. Résnyire nyitom az ujjakat a szemem előtt. Egyenesen rám bámul. A csapnak támaszkodik, a kerekein gurgulázva előre-hátra.
  - Na mi legyen? Nekem úgy tűnik, hogy zavarlak. Így van?
    Egész hangulatos kis fürdőszoba. Jól érzem itt magam...
    Veled.
Pontosan tudja, hogy így van. Moccanni sem bírok, amióta rám tört.
  - Figyelj... – a jobb lábát a peremnek támasztja - Csak akkor megyek el ha kimondod, hogy zavarlak.
Megpróbálhatnék eljutni az ajtóig... A kis ablakon talán kiférnék...de tél van, én pedig csurom víz vagyok. Hatalmas helyzeti előnye van. Beszorított!
  - Andy?
’Jó! Jó. Tegyük fel, hogy valóságos. Mégis mi történne ha hallana engem?
Valószínűleg kinevetne... Aztán úgy tenne, ahogy a többiek...
Röhejes. De mit számít már...bármi? A fene essen belé...miért vagyok ilyen?
’A KURVA ÉLETBE MÁR! MIT SZÁMÍT?!’
  - eGen – mint egy csecsemő...
Egyetlen szánalmas kis hangocska volt.
Erre felkapta a fejét és vigyorogni kezdett: - Tessék? – szinte elnevette magát - Nem hallottam tisztán – a füléhez emelte a kezét és még közelebb hajolt.
  - Zavarsz!
    Abigel Cowy.
    Kérlek...most menj el.
  - Örülök, hogy végre te is beláttad.
    Légy jó...
Könnyed mozdulattal elrugaszkodott. Kezét nőiesen a kilincsre emelte, és már ott sem volt.
’Légy jó’

A jelenet után, még hosszú ideig úgy maradtam. Egyszerűen kikapcsoltam. Nem voltam igazán szomorú vagy zaklatott. Egyszerűen csak nem éreztem semmit.
De valahogy mégis megkönnyebbültem tőle.
’Micsoda rombolás!’
A vakolat darabkáival volt tele a mosdókagyló széle. A gyenge karnis félbetörve hevert mellettem a kádban.
’Hol az arcom?’